Pszicho

„Idén is fogyok húsz kilót!” – pszichológust kérdeztünk arról, valójában mi visz minket közelebb céljainkhoz

Új év, új élet – tartja a mondás, és valóban, sokan vadonatúj tervekkel, fogadalmakkal vágnak neki a következő esztendőnek. Én az éves leltár során mindig számba veszem, mi lett a korábbi terveimmel, mi az, ami valóra vált, mi az, amiért érdemes tovább dolgozni, és mi az, amiről az idő bebizonyította, hogy valójában nem az én célom. De van-e egyáltalán jelentősége annak, hogy átgondoljuk, esetleg írásba foglaljuk a vágyainkat, céljainkat? Összeszedettebbé tesz-e a tervezés, és hogyan csináljuk, hogy meg is valósuljon, amit elképzeltünk? Erről beszélgettem Káplár Mátyás tanácsadó szakpszichológussal.

Évek óta számvetéssel fejezem be az óévet és gondosan megtervezem az újat, nyaralással, lakásfelújítással, életmódváltással, mindennel számolok, amit szeretnék megvalósítani az év során. Nagyon sok olyan ismerősöm, rokonom, barátom van, aki ugyanígy tesz, de vannak olyanok is, akik azt mondják, lesz, ami lesz, ők bizony nem terveznek, mert az csak elveszi a lendületet attól, hogy valóban csinálják. A tudomány mit mond: miért fontos, illetve fontos-e egyáltalán tervezni?

Nagyon fontos. Amikor a klienseim megkeresnek különféle problémákkal, gyakorta jutunk arra, hogy ha lenne egyfajta tervezés az életükben, sokkal könnyebben oldanák meg a problémáikat. Ha jól tervezünk, először ki kell tűzni a hosszú távú célokat, majd ezeket le kell bontani kisebb célokra. Akkor jó egy terv, ha tudom, ma mit kell megtennem ahhoz, hogy közelebb kerüljek a célomhoz. A nagyon kicsi, nagyon jól megragadható „részcélok” meghatározása a kulcs.

MI a különbség a tervezés és a fogadalomtétel között?

Egy tervet vagy megvalósítunk, vagy nem, a fogadalomban azonban van egy elköteleződés, egy szándéknyilatkozat, hogy meg is akarjuk csinálni mindazt, amit tervezünk. A fogadkozás veszélyesebb is tud lenni, mert sokszor azért bukunk el, mert nem jó a terv, mi mégis a fogadalmat érezzük kudarcosnak, a saját elköteleződésünket okoljuk, ami lélektanilag nehéz helyzetet teremt. Az újévi fogadalmakkal többnyire az a gond, hogy ellentmondásosak. Hosszú távú célokat próbálunk megvalósítani kampánymódszerekkel. A kampány, mint a neve is mutatja, egy rövid akció, amikor minden erőforrást aktiválunk, gyorsan végrehajtjuk a feladatot, majd hónapokat pihenünk.

Akik újévi fogadalmakat tesznek, általában hosszú távú célokat szeretnének elérni kampánymódszerekkel, így szinte kódolva van a kudarc.

Vegyünk egy tipikus példát: fogyni szeretnék. Mit határozzak el?

Ha valaki újévkor elhatározza, hogy lefogy húsz kilót, azzal önmagában nem megy semmire. Ha az elhatározás mellett eljut oda, hogy megvizsgálja, mely pontokon kell az étkezését, illetve a testmozgással kapcsolatos viselkedését megváltoztatnia, már egy lépéssel előrébb van – de még mindig nem garantált a siker. Az óriási változások, például egy totális életmódváltás azért szokott hamar elbukni, mert túl nagy léptékű. A valódi változás legtöbbször kis lépésekből áll össze. Vagyis a jó tervezés az, amiben adott napra levetíthető célok vannak: fogyókúránál például egy napi menü vagy egy aznapi edzésprogram. Ezek sorából állhat össze egy diétás étrend és egy mozgásban gazdag életmód, ami fogyáshoz vezet.

Gondolom, ez nem azt jelenti, hogy nem is kellenek a távlati tervek.

Valóban nem, mert a legtöbbször kell valamilyen határidő, vízió – idén, fél éven, két éven belül itt vagy ott leszek, ilyen vagy olyan leszek –, amikhez a fentebbi alcélokat rendeljük. Ez azért is fontos, hogy lássuk, megcsináltuk, amit elterveztünk, így motiváltak maradhatunk, és joggal lehetünk elégedettek magunkkal. A lényeg az, hogy a nagy és a kis célok egyszerre legyenek jelen az életünkben.

Miért fontos, hogy legyen tervünk?

Egyrészt irányt ad, ha ismerjük, hova akarunk eljutni. Másrészt biztonságot ad, mert tudjuk, hogy merre kell mennünk. Harmadrészt kontrollt ad, ami ahhoz kell, hogy tudjuk magunkat irányítani. A legtöbb ember akkor akad el az életben, amikor úgy érzi, hogy kicsúszik a kontroll a kezéből. A tervezés visszaadja az érzést, hogy uraljuk az életünk eseményeit, nem csak sodródunk.

És mi van azokkal, akik nem terveznek? Nem akarnak, vagy nem mernek?

Sajnos nincs olyan része az oktatásnak, ahol megtanítanák a fiataloknak, hogyan kell tervezni. Arról esik néhány szó, hogy tűzzenek ki célokat, de a tervezésről konkrétan nem tanulunk. Sokan nem is mernek kitűzni célokat, mondván, hogy annyira bizonytalan az élet, hogy lehetetlen hosszú távra tervezni – nem tudják, hogy alakul az életük, ki tudja, mi lesz, ezért már az első lépést is elhanyagolják. És persze ott vannak azok, akik úgy érzik, már eldőlt az életük, van egy szerepük, és csak abban gondolkodnak, nem terveznek újat, mást.

Sokan élnek önbizalomhiánnyal, mintha az lenne az alapvető élményük, hogy úgyse képesek a változásra, úgyse lesz jobb semmi, minek is fogadkozzanak, próbálkozzanak. Nekik mi segíthet?

Az önbizalomhiány önmagában nagyon összetett. A pszichológia szerint az önbizalom, az önbecsülés egy viszonylag stabil személyiségjegy. Amikor valaki az önbecsülésen szeretne dolgozni, akkor jellemzően nem is tűzzük ki ezt a munkát célnak. Inkább arra koncentrálunk, hogy az illető elkezdje gyakorolni a saját élete felett a kontrollt, akár csak nagyon kicsi dolgokban. Ha megtapasztalja, hogy akármilyen apró, akár a hétköznapi ember számára banálisnak tűnő dolgokban képes a saját életét irányítani, akkor lassanként egyre nagyobb léptékben csinálhatja ezt. Ez a munka hónapok múltán az érzelmeinkben is visszatükröződik, amikor

felfedezzük, hogyha ennyi mindenre képesek vagyunk, talán nem is vagyunk rosszak.

Segíthet-e a céljaink elérésében, ha a sikerhez hozzárendelünk valamilyen jutalmat?

Mindenképpen szerencsés, ha a cél önmagában is jutalmazó, vagy olyan szignifikáns lépés a végső cél eléréséhez, amit már objektíve se lehet eltagadni. Például a végső cél az, hogy szeretne valaki osztályvezető főorvos lenni. Ehhez kell egy orvosi diploma, amihez pedig kell egy sikeres anatómia szigorlat. Egy írásos visszajelzés, arról, hogy megfeleltem a megmérettetésen, megerősít abban, hogy nagy lépést tettem a végső célom felé.

Amikor az egyetemi vizsgáimra készültem, azt mondtam, van hatvan napom, minden napra jut ennyi és ennyi oldal, de jó, bőven van időm. Majd eltelt az idő fele, anélkül, hogy bármit csináltam volna. Aztán az utolsó héten pánikszerűen végeztem el a rengeteg feladatot. Ez a fajta hozzáállás mennyire jellemző?

A témának egészen komoly szakirodalma van, úgy hívják, hogy halogatás. Pszichológiai fogalomként – procrastination – szerepel a nemzetközi szakirodalomban. Nagyon sok embert meghatároz, és nehéz megmondani, hogy pontosan mitől lesz valaki halogató, de az biztos, hogy sokak számára ahhoz, hogy megfelelően tudjanak teljesíteni, kell egyfajta nyomás. Amikor szépen megtervezzük, hogy van 30 nap, minden nap 20 oldalt kell elolvasni, és így könnyedén levizsgázunk, akkor épp azt a belső feszültséget nem érezzük, ami motiváló lenne. Nem úgy az utolsó pár napban, amikor már megvan ez a löket.

A profi tervezők valószínűleg pontosan tudják, hogyan valósítsák meg a terveiket. Mit tanácsolna azoknak, akik úgy döntenek, hogy most elkezdik a célirányos tervezést? Mi legyen az első néhány lépés, amivel el tudnak indulni ezen az úton?

Az első, hogy mindenki határozza meg a célt, mégpedig egy olyan célt, amely belülről fakad. Figyeljen kicsit befelé, vizsgálja meg, mire van szüksége! Mitől és miért lenne jobb az élete? A belső, mélyebb vágyakat figyeljük. Utána pedig olyan célokat tűzzünk ki, amelyek ezekre a vágyakra adnak egyfajta választ.

 

Ajánljuk még:

Fejben dől el a gyomorideg – pszichoszomatikus betegségekről kérdeztük a pszichológust

Mindannyiunk életében jelen van a stressz és a szorongás, de nem mindegy, hogyan kezeljük ezeket. Sokan érzünk gyomorgörcsöt, gyomorideget, de a stresszre adott testi válaszunk mértéke és minősége eltérő, vannak, akiknél ez rendszeressé és krónikussá válhat, ami szervi problémákhoz vezethet. Erről is beszélgettünk Németh Lucával, a Budai Egészségközpont klinikai szakpszichológus-jelöltjével.

 

Már követem az oldalt

X