Pszicho

Így hat a gyermekkori kötődésed a párkapcsolatodra

A kötődés témájáról egyre többet hallani. Jól is van ez, mert mai tudásunk szerint nagyjából 70 százalékban befolyásolja a kötődési mintázatunk azt, felnőttként hogyan viszonyulunk a kapcsolatokhoz. 

Szocializációnk első és legfontosabb helye a család, amelybe megérkezünk. A többi emberhez való kapcsolódásunk azonban már azelőtt megkezdődik, hogy megszületnénk. Számos kutatás bizonyítja, hogy az anyaméhben is jóval több ingert érzékelünk, mint korábban hitték. Sőt: már a várandósság létrejöttének körülménye, és az, hogy tervezett vagy váratlan babaként érkezünk is nagy hatással lehete későbbi kötődési mintázatunkra.

Aztán az első hónapok, évek is meghatározóak: itt tanuljuk meg, mi a bizalom, a türelem, és azt, miképpen kell a másik emberrel bánni. Minden innen indul – közvetve még a szerelmi életünk is. Ha kiskorunkban megismerjük, milyen egy szeretetteljes kapcsolat, s megtanuljuk olvasni magunk és mások érzéseit, nyilvánvalóan jobb „felszereléssel” indulunk neki az életnek, mintha a fentiek bármelyike hiányozna az eszköztárunkból. A jó hír viszont az, hogy sok munka árán, de korrigálhatjuk azt is, ami kimaradt, vagy éppen rosszul rögzült a gyerekkorunkban. Ehhez azonban ismernünk kell, milyen kötődés jellemző ránk a leginkább.

Alapvetően négyféle kötődési típust különít el a szakirodalom.

A biztonságos kötődés

A gyermek, aki úgy nőtt fel, hogy szülei jól reagálnak az igényeire, megtanul bízni. Tudja, hogy a számára fontos személyek elérhetőek lesznek, amikor szüksége van rájuk, ennek megfelelően párkapcsolatában is képessé válik arra, hogy közel engedje magához a másikat. Az ilyen ember empatikus, és megfelelő képességekkel rendelkezik ahhoz, hogy szociális kapcsolatokat teremtsen és tartson fenn, tehát az ismerkedés sem lesz számára különösebben nehéz. Ő maga is képes arra, hogy kezdeményezzen, de nem omlik össze akkor sem, ha egy-egy bontakozó viszony véget ér. Nem ingatja ez meg saját magában hosszú távon, hiszen önértékelése stabil és nem mások visszajelzésén alapszik elsősorban.

Képes arra, hogy érzelmeit felismerje, kezelje, tehát kevésbé lesz szeszélyes párkapcsolatában. Nem fél tőle, hogy ha közel enged magához valakit, akkor ő maga megszűnik egyénként létezni, meg tudja őrizni saját gondolatait, véleményét egy szerelemben is is.

Párkapcsolatában egyenrangúságra törekszik, nem megy bele hatalmi harcokba, nem él játszmákkal, jó érzéssel tudja eltölteni az idejét a másikkal együtt, de tőle külön is.

Képes arra, hogy saját szükségleteit megnevezze, és beszéljen akár olyan nehezebbnek tűnő témákról is, mint a kapcsolaton belüli pénzkezelés vagy a szexuális élet. Ő tehát egy olyan stabil alappal indul a párkapcsolatában, amiben a kudarcok fejlődési lehetőségnek tűnnek, a problémák pedig megoldandó nehézségekként állnak elő – mert van egy jó mintája arról, hogy az életben a gondok nem végletesek, és szabad azokról beszélni, tudunk arra együtt megoldást találni.

Az elkerülő kötődés

Azok a gyerekek, akiknek szülei nem reagáltak vagy nem megfelelően reagáltak, esetleg elutasítóak voltak a kicsi szükségleteivel kapcsolatban, elkerülő kötődést alakítanak ki. Mivel nincs élményük arról, hogy szabad, megéri bízni másokban, hajlamosak arra, hogy a távolságtartást válasszák felnőtt kapcsolataikban is.

Túlzott mértékű önállóság jellemzi őket,

ami akár odáig is elvezethet, hogy képtelenek hosszú távú, elkötelezett párkapcsolatban élni. Helyette futó kalandjaik vannak, amikben a testiségen túl nem kell egymásra hagyatkozni, nem kell túl közel kerülni egymáshoz, mert számukra az nyomasztó. A szexualitásban is kevésbé élik meg az intimitást, az sokszor inkább a feszültség csökkentésének egyik módja számukra. Ha mégis párkapcsolatra adják a fejüket, gyakori, hogy azt konfliktusmentesnek élik meg. Ennek azonban nem holmi romantikus idill az oka, sokkal inkább az, hogy keveset kommunikálnak, nem fejezik ki a másik felé a valódi szükségleteiket, vágyaikat sem, mert nem bíznak benne, hogy azok teljesülhetnek. 

Fontos látni, hogy bár ez a fajta önállóság akár jól is hangozhat, hosszú távon inkább a magányosság felé visz. Az elkerülően kötődő emberek sokszor egy életen át tanulják, hogyan engedjék közel magukhoz a másikat – de egy megfelelő párral ez a tanulás se nem lehetetlen, se nem kínzó. Bár nem egyszerű szembenézni azzal, hogy a szüleink nem, vagy nem jól reagáltak az igényeinkre, egy önismereti terápia segíthet feldolgozni a fájó élményeket. 

A szorongóan kötődő

A szorongóan kötődő felnőtt gyermekkorára leginkább a szülőtől való függés jellemző, ami a szülő szorongásában gyökerezik. Mivel a szülő nem érzi magát komfortosan szerepében, nem tudja megfelelően megnyugtatni gyermekét sem, aki így nem tanulja meg szabályozni saját érzéseit, s szorong. Bizonytalanná válik saját magában, úgy érzi, csak gondozója mellett lehet teljesen biztonságban.

Ez a fajta működésmód a felnőtt párkapcsolatok szintjén is épp így jelenik meg: jellemző a szorongóan kötődőkre a túlzott ragaszkodás, féltékenység, állandó félelem az elhagyástól. Az elkerülő kötődésű személyekkel szemben, akik másokban nem bíznak, a szorongóan kötődők saját magukban nem hisznek. Úgy gondolják, semmi szerethető nincs bennük, félnek, hogy kudarcot vallanak, úgy érzik, nem elég jók. 

Ez a fals látásmód arra készteti őket, hogy kapaszkodjanak a másikba, létrehozva ezzel egy jellemző üldöző-menekülő dinamikát a kapcsolatban.

Minél inkább tapadnak, a másik annál kevésbé kap levegőt, és annál inkább vágyik rá, hogy eltávolodjon az illetőtől, aki ezzel megerősítést kap legnagyobb félelemében: valóban elhagyják. A szorongóan kötődő személyek csak akkor éreznek némi megnyugvást kapcsolataikban, ha folyamatosan pozitív visszajelzéseket kapnak arról, hogy amit csinálnak, az jó, ők maguk szerethetők. Mivel ez a nyugalom egyetlen forrása, időnként akár követelőzőnek is tűnhetnek a szeretetkifejezéssel kapcsolatban, ami miatt – a túlzott ragaszkodással megspékelve meg pláne – sok konfliktussal tűzdelt párkapcsolatot élhetnek meg. A nehézséget csak tovább tetézheti, hogy mivel nem tanulták meg kezelni saját érzéseiket, sokszor kiszámíthatatlanok.

Számukra a terápia elsődlegesen az énkép megerősítéséről szól, arról, hogy meglássák, ők maguk értékes, szerethető emberek. Ezt persze sokat halljuk napjainkban, de egészen más az, amikor ilyesmit egy önsegítő könyvben olvasunk, és amikor valóban megértünk. Amint az utóbbi megtörténik, gyógyulni kezdünk, és bár munka lesz helyre tolni a szülőkkel, közeli hozzátartozókkal jó eséllyel zavaros viszonyt, reményünk lehet egy kiegyensúlyozottabb életre.

A szorongó-elkerülő kötődés

Ez a legbonyolultabb, egyben legnehezebben megélhető kötődési mintázat, ami félelemmel van tele. Egyszerre mutatna az önállóság megőrzése és a szoros összekapcsolódás felé, amelyek egyértelműen ellentétesek egymással. Nem meglepő tehát, hogy az ilyen ember közel húz magához, majd eltaszít, hogy végül újra közeledni kezdjen. A szorongó-elkerülő kötődéssel élő

nem igazán képes arra, hogy egyedül biztonságban érezze magát, de a másokkal való közeli kapcsolatok sem elégítik ki igényeit.

Ezek a felnőttek gyermekként általában kiszámíthatatlan szülői nevelésben részesültek, sosem tudhatták, kifejezett igényeik éppen milyen fogadtatásban részesülnek. A reakció jellemzően az elbagatellizálás, kicsinyítés, nevetségessé tétel volt, vagy a másik véglet, amikor túlzott mértékben reagáltak azokra, például hadakoztak vele egy semmiség miatt. Mások közelsége tehát számukra állandó szorongást aktivál, amiben sebezhetővé, kiszolgáltatottá válnak, miközben pedig arra vágynak, hogy kapcsolódhassanak valakihez. Nem meglepő módon ilyen kötődési stílusnál nagyon gyakoriak a lezáratlan, „se vele, se nélküle”-kapcsolatok. 

Az ilyen ember számára életlecke a határtartás, az érzelmek felismerése, olvasása, a racionális válaszadás nehéz helyzetekben. De a terápia, az önismeret és a tudatos érzelemkövetés az ő életükön is rengeteget változtathat.

A jó hír ugyanis az, hogy

a kötődési stílusok mindegyike változtatható, fejleszthető.

Ehhez az első, nagyon fontos lépés, hogy kezdjünk el tudatosan odafigyelni arra, hogyan is működünk közeli kapcsolatainkban. Nem csak a párkapcsolatainkra figyeljünk ilyenkor: a testvérviszony, a gyerekeinkkel való kötődés de még a baráti, szoros kollegiális viszonyok is iránymutatóak lehetnek! Tegyük fel a kérdést, mennyire tudjuk biztonságban érezni magunkat, félünk-e túl közel kerülni másokhoz, netán az eltávolodástól tartunk?

A reakcióink, érzéseink, viselkedésünk megfigyelése és tudatosítása lehetővé teszi, hogy felülvizsgáljuk azokat és alakítsunk rajtuk. Adott esetben pedig szakember segítségét is igénybe vehetjük, hiszen a kötődési minták életünk legbonyolultabb kapcsolataihoz, a szülőkkel, elsődleges gondozókkal való viszonyhoz nyúlnak vissza. Senkinek nem feladata ilyen nehéz témákkal egyedül megküzdenie. 

Ajánljuk még:

A gyász nem az élet vége – tanuljuk a régiektől, és könnyebben megy majd a gyógyulás

Jellemző a társadalmunkra, hogy kerüljük a halál témáját, és tabunak számít mindenféle veszteséggel kapcsolatos beszélgetés is. Ennek két fő oka van: egyrészt a környezet rendszerint rosszul reagál, ha valaki a gyásszal kapcsolatos élményeiről beszél, másrészt azt tanuljuk kicsi korunktól kezdve, hogy nem illik nehéz érzéseinkkel terhelni a másikat. Legtöbbünknek nincsenek mintái arról, mit lehet kezdeni a gyásszal, és hogyan lehet segíteni egymást a gyógyulás útján. Ördögi kör ez, amiből nehéz, de nem lehetetlen kilépni – ennek hogyanjáról is beszélgettünk Demeter Tünde mentálhigiénés szakemberrel, Gyászfeldolgozás Módszer® specialistával.