Akinek a panaszkodás az éltető eleme

Gyanítom, hogy a legtöbb munkahelyen van olyan kolléga, akinek semmi sem jó. Aki mindig többet dolgozik, mint a többiek (gondolja ő), aki sosincs eléggé megbecsülve, akivel senki sincs olyan jó viszonyban, mint amit megérdemelne (szerinte), aki folyton csak pórul jár, a lehető legrosszabb részt kapja meg a munkából, de az élettől is. Azért gyanítom a „mártírok” gyakori előfordulását, mert több helyen dolgoztam már, és bizony mindenhol feltűnt

a helyi Mártír.

Ám azt, hogy ők pontosan hogyan is működnek, egy céges rendezvényen sikerült csak megértenem. Pedig már előbb is világos lehetett volna minden, de valahogy mégis naivan hol ebben, hol abban hittem.

Például a megoldásokban: ha a Mártír kolléganőből ömlött a panasz, igyekeztem orvosolni. Már megint neki kell a hidegben felügyelni az eseményeket, mert senki nem gondol rá, hogy erre a felügyelésre szükség van? Nosza, felajánlottam, hogy menjen, pihenjen egyet, majd én leváltom. És nem értettem, miért nem fogadja el. Engem akar kímélni? De miért, ha egyébként is ott lenne dolgom, ahol ő épp figyelőállást épít ki? Elmehetne pihenni, én meg amúgy is ott vagyok. De nem, nem ment pihenni, ellenben mindenkinek szórta a panaszt, hogy őrá hárul minden, már megint.

Nem értettem a dolgot, és még akkor sem esett le a tantusz, amikor már számtalanszor lezajlottak hasonló forgatókönyvek. Sokáig azt gondoltam, túl szerény az illető, hogy problémái vannak a segítség kérésével és elfogadásával. Talán mindig mindent egyedül kellett viselnie, és nehezen tud ebből a szokásrendszerből kilépni. Úgyhogy szüntelenül ostromoltam a javaslataimmal, amikor panaszkodott. Ekkor még nem tudtam: teljesen feleslegesen.

Aztán eljött egy céges színházlátogatás, és minden világossá vált. A Mártír egész jól érezte magát, a kollégák közt remek volt a hangulat, rengeteget nevettünk. Ő is velünk tartott a nevetésekben, de valahogy olyan álmos volt a részéről az egész, mintha nem lenne egészen közöttünk. Szólt, ha kérdeztük, de magától alig beszélt, mint aki keresi önmagát, helyét a társaságban. Pedig minden adott volt, hogy megtalálja, de valahogy mégsem. A színház is remek volt, ahogy az egész nap is, és sehol egy árnyék, egy rossz történés.

Persze mégis lett: a Mártír rádöbbent, hogy nincs meg a ruhatárban leadott táskája. Elindult a pánik, hiszen a táskában van minden, iratok, pénz, bankkártya, lakáskulcs. Egy emberként álltunk mellette, telefonálgattunk, szervezkedtünk, még azt is kitaláltuk, kinél alszik majd, amikor a ruhatáros odaszáguldott, és sűrű bocsánatkérések közepette átadta a táskát. Egy betűt elnéztek, megvan minden, csak máshol landolt.

S akkor a Mártír végre elemébe került, megnyílt, felszabadult, a háromórás utazáson egész végig azt hallgattuk, hogy csak vele történhet ilyen, és jaj, istenem, mi lett volna, ha nincs meg a táska, milyen dolog ilyet csinálni egy ekkora színházban, a ruhatáros teljesen inkompetens, nem igaz, hogy valaki egy B betűt 6-osnak néz, íme látható az ország szellemi színvonala, ez van mindenhol, hozzá nem értő emberek, akik lám, simán munkát kaphatnak akárhol.

Elnéztem a Mártírt, a lelkesen magyarázó, kipirult arcát:

végre ő van a középpontban, hadar, harsog, ragyog.

És végre megértettem: én hülye, megoldásokat kínáltam folyton a problémáira. Pedig őt az élteti, ha vannak problémák. Én meg el akartam venni tőle ezt az éltető erőt, pedig akkor elveszítette volna mindazt, amitől végre elemében érezheti magát.

Nem bántom érte, neki lehet a legrosszabb, hogy csak a negatív történésekben tud kiteljesedni, és nyilván, ezt valahogy kezelni kellene, de ez már az ő döntése. Azt viszont megtanultam: nem kell energiát fektetni abba, hogy megoldásokat keressünk a számára. Nem erre vágyik.