Fiatal kéz az öreg tenyérben – Bogi története

Nem lepett meg, hogy nem volt a jelentkezők között, amikor az idősek otthonába történő látogatásra írtam fel a résztvevőket. De aztán úgy esett, hogy mégis jött velünk. Muszájból, egy tanórai viselkedés büntetésének kiváltására. Duzzogva, némán jött, méterekre lemaradva tőlünk.

Mindössze másfél órát töltöttünk az intézményben, ezalatt számos idős arcra csaltunk mosolyt, segítettünk a közösségi tér dekorációjában, beszélgettünk. Az idősek lelkesek voltak, alig várták a tiniket, akik utólag bevallották: azt hitték, szörnyű lesz, de sokkal jobban érezték magukat, mint ahogy gondolták.

Nem úgy Bogi. Ki nem fogyott a fintorokból, megrázkódott, ha az idősek kerültek szóba, őszinte elrettenéssel nézte azokat a társait, akik önkéntes munkára jelentkeztek a továbbiakra is. Ki az idősek étkezésében fog segíteni, ki az öltözködésnél, ki társasozik velük, a fiúk pedig megszerelik, amit tudnak. Az otthon vezetője észrevette ezt az iszonyodást, és közösen kiötlöttünk valamit: Boginak felajánlottuk, végezhet úgy önkéntes munkát, hogy az idősek közelébe sem kell mennie. Virágot kellett ültetnie, ezt a feladatot kapta. Nem lelkesen, de beleegyezett.

És valahol itt kezdődik az a történet, amitől öröm költözik a szívembe, akárhányszor eszembe jut az a kerti jelenet. Mert Bogi napokig csak az intézet hátsó kertjében tett-vett, de ahogy hallotta a társasozó diákok-idősek nevetéseit, ahogy egy-két lakót nem tudott elkerülni, valahogy kíváncsivá vált. Egyre közelebb ültette azokat a virágokat a közös parkhoz, egyre többször válaszolt a neki odakiabáló időseknek. És az egyik délután arra léptem be a kapun, hogy Bogi egy padon ülve gitárt penget, körülötte egy csapatnyi kisöreg, akik boldog tapssal kísérik az akkordokat: ragyogott.

Ezentúl minden héten kétszer az idősek otthona felé vette az irányt iskola után.

„Megyek gitározni az öregjeimnek”

Így emlegette nekem őket, felszabadulva, lelkesen. Mert képzeljem el, várják őt, állítólag ő a hét fénypontja. Boldogok, ha látják, a zene pedig hat rájuk: az egyik néni még sírni is szokott. „Egy másik átölel, és alig tudok menni tőle, úgy rámcsimpaszkodik!” – mesélte nekem nevetve. Pali bácsi az unokájának fogadta, és mindenkinek büszkélkedik vele. Ahogy róluk beszél, érezni, tudatában van önmaga fontosságának.

A következő héten én is elmentem, hogy meghallgassam Bogi gitározását (korábban azt sem tudtuk, hogy játszik egyáltalán hangszeren). Ugyanaz a jelenet fogadott, mint korábban: ragyogott, az idősek körbevették, önfeledt, boldog időt töltöttek együtt. Szóba elegyedtem egy nénivel, aki az öröm és meghatottság könnyei között mesélt arról, milyen jó, amikor jönnek a fiatalok: „megfiatalodok tőlük én is”.

Én pedig arra gondoltam, milyen jó lenne, ha több fiatal önkénteskedne az idősek otthonában. Mert olyan kapcsolat ez, ami mindkét félnek a legtöbbet tudja nyújtani. A fiatalok színt visznek az idősek mindennapjaiba, élettel töltik meg az otthon falait, mosolyt, örömet hoznak magukkal. A helyüket kereső, hangos kortársaik között esetleg elnyomott, önmagukat értéktelennek érző fiatalok pedig hasznosnak, értékesnek érzik magukat, a középpontba kerülnek, és saját maguk szemében is megnőnek azáltal, hogy tudják: valakiknek ők most megédesítették az időt. Bogival ez történt – virágokat ültetni indult, de helyette ő maga virágzott ki.