Sokat meséltek nekem például a kenyerükről, ami nem több egyszerű lepénynél. Liszt, víz és só. Mert azt tudni érdemes, hogy az igazi cigány kenyér eredetileg nem kívánta meg a puffasztó adalékot, nem került bele élesztő egy csipet sem.
Egy alkalommal az intézet egyik „tankonyháján” – mert ilyen is volt, bizony, ahol, aki akart, tanulhatott főzni! – sütöttem életemben először cigány kenyeret az egyik lány segítségével. Villanysütővel dolgoztunk, ami nem volt az igazi, mármint a cigány kenyér szempontjából, mert azt hagyományosan a kályha tetején pirították. A lány annak a kenyérnek az ízére, állagára emlékezett, a sütőben sült nem is ízlett neki annyira. Nekem, mivel életem első, saját maga által sütött kenyere volt, azért tetszett.
Később aztán ettem hagyományosan sült cigány kenyeret is. Igazit, olyat, amit egy ócska kályha vasplatniján sütöttem együtt egy fiatal roma párral, ma is fejből tudom a receptet. Ki ne tudná megjegyezni ezt: liszt, víz és só, csipetnyi sütőpor, tengernyi elfogadás, szeretet és annál is több lemondás. Mert a cigány kenyér sütéséhez ez is kell.
Karácsony előtt engedtek be az életükbe, akkor sütöttünk, és ők előtte pár nappal tudták meg, hogy babát várnak. Szerintem annak a várakozásnak az öröme is belekerült a tésztába, és olyan finom kenyeret előtte nem ettem soha.
Nincs türelmed a kenyérsütéshez? Tegyél egy próbát a bodaggal, más néven cigánykenyérrel!
Borbás Marcsi receptje
Elmondom azt is, hogy is készült az a kenyér, mert fontosak a körülmények.
Akkoriban, jó harminc éve nálunk (is) dolgozott ez a fiatal pár, onnan ismertem őket. A falu szélén egy kis szolgálati lakásban laktak. A kicsi házat a lány gyönyörű rendben tartotta, a szekrényben a mások levetett, eladományozott ruhái vágólag voltak elrendezve, és mindig tiszta volt minden, még akkor is, ha csupán egyetlen szobából meg egy kis mosakodóhelyiségből állt az otthonuk.
Kenyérsütés előtt jól megrakta a tüzet, de olyan jól, hogy szinte izzott a kályha teteje, amit előtte, még begyújtás előtt alaposan lesúrolt, hogy tiszta és portalan legyen. A falu határában szedett csipkebogyóból főzött teát ittuk, amíg felizzott a kályha teteje. Közben összeállítottuk a tésztát: egy kiló liszt, annyi víz, hogy a nokedlitésztánál sűrűbb, kézzel szakítható tésztát kapjunk, bele só és egy fél tasak sütőpor.
Öklömnyi darabokat vettünk aztán ki a tésztából és vizes kézzel (mert akkor nem ragad) szépen, olyan fél centi vastagra elnyújtogattuk azokat a két tenyerünk között. Akkor a vörösen izzó platnira dobtuk a szakított-lapított adagokat és sűrűn forgatva alaposan megpirítottuk azokat.
Fotó: 123RF
A pirosra (néhol feketére )sütött lepénykéket vad fokhagymával, disznózsírral megkenve ettük, de valójában illik minden szaftos ételhez, akár töltött káposztához a télen vagy nyáron egy lecsóhoz is.
Nekem nagyon ízlett az a kenyér, de sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mi a különbség a bodag, a punya és a vakarék között, hiszen mindhárom ugyanazokat az alapanyagokat tartalmazza. Aztán rájöttem, hogy semmi. Mert
az egész világon hasonlóak a szegénység gyúrta lepénykenyerek.
Szűkös hozzávalók is elegendőek hozzá: elég az éltető liszt, só és víz.
Korszerűtlen technológiával is megsüthetjük, hiszen sok helyen izzó köveken dolgoznak mai napig. A különbség csak abban mutatkozik meg, hogy kik, hol és mihez eszik az éltető kenyeret. Húsos tál mellé kerül egy gazdag házba egzotikus csemegeként, vagy üresen eszik azt olyanok, akiknek csak erre telik. Vízre, lisztre, sóra. Esetleg egy kis fokhagymára.
Fotó: 123RF
Ettem olyan cigány kenyeret is még később, ami nem volt cigány kenyér, de a családnak csak erre futotta, és öröm volt az is, hogy akadt fa, amivel tüzet lehetett rakni, hogy felizzon a kályha teteje.
És higgyétek el nekem, finom volt az is. A semmivel a tetején. Mert szeretettel osztották meg egymással és velem azt a keveset.
