Mindennapi kenyerünk: az elhanyagolt ősi tudás (újra)felfedezése

„Nem eszem kenyeret.” Ez a mondat gyakran elhangzik különféle asztaltársaságaink beszélgetései során. Mindeközben könnyes szemmel, áhitattal nézzük, ahogyan különböző gasztronómiai műsorokban idős nénik apró, ráncos kezükkel fateknőben dagasztják a kenyértésztát 4-5 kiló lisztből. Sokan vannak, akik még a saját nagyanyjukat is láthatták kenyérsütés közben, és nosztalgiával gondolnak vissza a friss, ropogós héjú, puha belsejű kenyérre, melyet szilvalekvárral megkenve nyomtak a kezükbe, miközben gondtalanul ücsörögtek egy zöldre festett zsalugáteres, régi tornácos ház lépcsőjén.

Ez a felhőtlen életérzés mára csaknem eltűnt, hiszen a néhány évvel ezelőtt elindult, táplálkozással kapcsolatos információáradatnak köszönhetően mostanság a legtöbben csak bűntudattal tudunk beleharapni egy szelet kenyérbe, hiszen különféle életmódguruk elhitették velünk, hogy ez az élelmiszer – mely már a nagyapánk ük-ük-ükapjának is természetes módon minden nap az asztalára került –, ez valami borzalmasan bűnös dolog, mely egyértelműen felelősségre vonható a modern, civilizációs betegségek, például az elhízás miatt. Ráadásul rengeteg rossz minőségű kenyér kerül az üzletek polcaira nap mint nap, ami szintén megerősít minket benne, hogy igazából nincs is szükségünk rá. 

A szénhidrátfóbia sokakon lett úrrá, a gluténpánik pedig csak rontott ezen a helyzeten,

hihetetlen és indokolatlan trendeket beindítva. Oda jutottunk, hogy lassan azokat sem veszik komolyan, akik valóban érzékenyek a gluténra, hiszen a divatból mentesen étkező delikvensek pillanatok alatt tudnak lemondani szigorú elveikről, ha egy csábító falat kerül eléjük, ezzel pedig merőben bagatell dologgá degradálják ezt az egyébként igen veszélyes és kellemetlen betegséget.

Az igazi kenyér becsülete közben egyébként lassacskán kezd visszaállni, hála a kézműves pékeknek, akik időt és energiát nem spórolva, több napon át kelesztik és vigyázzák valódi, kovászos kenyereiket kis műhelyeikben. Aki egyszer megkóstolja ezeket, nem akar többet nagyipari módon előállított portékát enni, az egészen bizonyos.

Az utóbbi két hétben azonban még ennél is érdekesebb dolog történt. Olyan helyzetbe került az egész ország, amilyenre rég nem volt példa. Kiszolgáltatottá váltunk, önként otthonainkba zárkóztunk, sokak megélhetése bizonytalanná vált. Olyan, mintha hirtelen egy fikciós regényben találtuk volna magunkat… és rögtön mindannyian elrohantunk egy élelmiszerüzletbe, hogy biztosítsuk a szükséges tartalékokat a családunk számára.

És hogy mit vettünk? Lisztet, cukrot, élesztőt…

Úgy tűnik, a betegség miatti pánik egy olyan ősi túlélési ösztönt kapcsolt be minden emberben, mely hosszú évek óta csendesen szunnyadt, jó mélyen, a tudatalattinkban. Pillanatok alatt értékelődött fel újra a mindennapi kenyér.

Rengetegen kezdtek el kutakodni, miben rejlik ennek a rendkívül egyszerű, mégis trükkös élelmiszernek a titka. Azóta már az élesztő is hiánycikk sok helyen, így még mélyebbre kellett ásni az ismeretekben, egészen a kovász készítésének tudományáig. Így történt, hogy a 21. században végre újra csillogó üvegekben érnek a kovászok a családok konyháiban.

Visszaköltözött az életünkbe egy elhanyagolt ősi tudás, mely egykoron természetes módon szállt anyáról leányra.

A régi időkben a család egyik mentsvára volt ez a fura, szürkés színű, habos dolog, melyet misztikus lényként őriztek, és mindenképpen életben tartottak, hiszen egyenesen szégyen volt, ha valakinek tönkrement a kovásza.

Mostanra tehát a fél ország kovászolni tanul, etet, mér, tésztát dagaszt, formáz, gömbölyít, majd pedig nagy várakozással áll a sütőajtó előtt, figyelve a csodálatos, saját kezűleg elkészített tésztalényt, mely azért készült, hogy a családtagokat táplálja. Szerintem ez csodálatos! Most van rá lehetőségünk, hogy elmerüljünk ezekben a tevékenységekben, és reménykedem benne, hogy nagyon sokan ráeszmélnek, hogy sütni öröm, és nemcsak süteményt, hanem egy olyan egyszerű dolgot is mint a kenyér, ami igaz, hogy csupán liszt, víz és só megfelelő arányú elegye, mégis sokkal mélyebb üzenetet hordoz számunkra, mint elsőre gondolnánk.

Remélem, mindannyian megesszük még a kenyerünk javát a következő években, és a hosszúnak ígérkező bezártság után sehol sem kerül sor kenyértörésre!

***

Ha kedvet kaptok a kenyérsütéshez, Limara sorozatát javasoljuk, melyben a legegyszerűbb receptektől a különlegességekig sok mindent megtaláltok. Ha az érdekelne, Borbás Marcsi hogy készít kiflit, olyat, amit gyerekkorunkból ismerünk, ezt a videóreceptet javasoljuk.

További hasonló cikkeink: 

NEHÉZ IDŐK BÁTOR EMBEREKET SZÜLNEK – JÓZAN PARASZTI ÉSSZEL A KORONAVÍRUS-HELYZETRŐL

RÉGI IGAZSÁGOK ADNAK MEGOLDÁST AZ ÚJ PROBLÉMÁKRA? – IGAZODÁSI PONTOK KORONAVÍRUS IDEJÉN (IS)