„Tudom, hogy el kéne mennem orvoshoz azzal a kis alhasi fájdalommal, de nem bírnám elviselni, ha kiderülne, hogy valami nagy bajom van. Amúgy is, túl sok most a dolgom ahhoz, hogy orvoshoz járkáljak.” 

„Mások is megisznak pár sört mindennap. Nézd meg a szomszédot, hozzá képest, amit én csinálok, az semmi. Amúgy is, bármikor abba tudnám hagyni.”

„Nem akarom tudni, hogy a párom hogyan vélekedik a hűségről és a megcsalásról. Ha kiderülne, hogy nagyon máshogy, mint én, az akár a kapcsolatunk végét is jelenthetné.”

E néhány mondat talán jól példázza, hogy a szándékos tudatlanság és a védekezésképp előálló tagadás az élet apróságaitól az igazán jelentős kérdésekig bárhol felmerülhet – és fel is merül. Mindannyian tagadtuk már a valóság egy-egy szeletét, akár csak ideig-óráig, mert olykor szükségünk van időre, mielőtt szembenézünk a nehézségekkel. Nem mindegy azonban, mit, mennyi ideig, és miért tagadunk el magunk előtt.

Szándékos tudatlanság

Szándékos tudatlanságról akkor beszélünk, amikor valamit lenne lehetőségünk tudni, de saját akaratunknál fogva megtagadjuk az ismeretet. Úgy döntünk, hogy nem járunk utána, nem gondolunk bele az adott témába. Egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk a potenciálisan kellemetlen ügyet. Az elmúlt évek kutatásai alapján ennek egyik legvalószínűbb oka, hogy elkerülnénk azokat a kellemetlen érzéseket, amik a problémával való szembesülés magával hozna. Például lehet, hogy egy orvosi beavatkozás előtt nem akarjuk meghallgatni a lehetséges kockázatokat, mert tudjuk, hogy azok félelmet keltenének bennünk, vagy nem nézzük meg a bankszámlakivonatainkat egy-egy nagyobb költekezéssel járó hónap végén, hogy ne kelljen a bűntudattal vagy az aggódás érzésével szembesülnünk. Egy másik gyakori ok, amiért inkább figyelmen kívül hagyjuk a nehézségeket, hogy – bizonyos esetekben – így elkerülhetjük a felelősségvállalást. Például,

ha nem vesszük figyelembe, hogy egy kollégánk, szerettünk a tilosban jár, lebukása esetén nem lehetünk felelősségre vonhatók.

A szándékos tudatlanság az egész életünket átszövi. Ha nézünk egy focibajnokságot, de nem tudjuk a döntőt élőben nézni, törekedhetünk rá, hogy ne tudjuk meg az eredményt, amíg nem jutunk oda, hogy visszanézzük a meccset. Vagy ha valaki előrébb jár egy sorozatban, amit mi is nézünk, szándékosan távol tarthatjuk magunkat a témától, hogy megmaradjon nekünk is az újdonság élménye. És nagyobb kérdésekben is ott van ez a jelenség: kutatási adatokból kiderült például, hogy az emberek 75 százaléka nem akarja tudni, a párja gondolt-e már arra, hogy megcsalja őt. Függetlenül attól, hogy történt-e ilyesmi, vagy sem, ha beszélnénk erről, az „igen” válasz lehetősége túl heves érzelmeket vagy negatív következményeket hozhatna, ezért a tudatlanságot választjuk – nem csak a szerelem területén. Egy másik kutatásban résztvevők 39 százaléka nem akarná tudni, hogy ki van-e téve a rákos megbetegedés esélyének. Vannak olyanok is, akik nem akarják tudni, hogy mások mit gondolnak róluk: ők azt mondják, ha kiderülne, hogy nem kedvelik őket, az rossz hatással lenne az önértékelésükre, ezért inkább lemondanak az esetleges pozitív visszajelzések mentén keletkező örömről.

Nem csak kapcsolatainkban, hanem globális kérdésekben is választhatjuk a tudatlanságot. Dönthetünk például úgy, hogy nem foglalkozunk a vásárolt termékeink etikus gyártásával, vagy éppen figyelmen kívül hagyjuk az éghajlatváltozást, hogy így mentesítsük magunkat a felelősségvállalás alól. Kutatások szerint,

amikor tudatosan tagadjuk, figyelmen kívül hagyjuk, döntéseinkkel hogyan hatunk másokra, akkor hajlamosabban vagyunk kevésbé altruista módon dönteni, magyarán nem feltétlen vesszük figyelembe, másokra milyen hatást gyakorlunk.

A következmények figyelmen kívül hagyását időnként arra használjuk, hogy legyen ürügyünk az önzésre, méghozzá úgy, hogy közben megőrizzük a magunkról alkotott pozitív képünket. Mert – mint az kutatásokból kiderült – sokszor az hajt minket az önzetlenségre, hogy tudjuk, mások azt elvárják tőlünk. Ha viszont ezzel nem törődünk, könnyebben választjuk az önzést, hiszen nem keletkezik csorba a magunkról alkotott képen.

 

Amikor a tagadás tudattalan

A dolgok figyelmen kívül hagyása időnként anélkül történik, hogy egyáltalán tisztában lennénk vele. Ekkor már a tagadásról mint elhárító mechanizmusról beszélünk, aminek feladata, hogy megvédjen minket a valóságtól. Ennek is több oka lehet, elképzelhető például, hogy túl fájdalmas, félelemteli lenne szembesülni az igazsággal, jóval nagyobb terhet jelentene akkor és ott, mint amit épp el tudunk viselni. Emiatt

a tagadás mechanizmusa nem engedi, hogy valóban tudatosuljon bennünk a konkrét élmény.

Időnként e mechanizmus olyan gyorsan lezajlik, hogy fel sem merül, hogy a háttérben tagadás áll fenn. Például, ha gyerekként valaki olyan bánt minket, aki a szívünkhöz közel áll, nagy valószínűséggel tagadni fogunk. Legalábbis eleinte. Elkezdjük torzítani a valóságot, egészen addig, míg eljutunk oda, hogy tulajdonképpen ki is érdemeltük a bántást. Fontos látni, hogy itt a lelki védő mechanizmus tudattalan, hiszen nem elfordítjuk a fejünket, hogy ne tudatosuljon bennünk a bántás, hanem fel sem merül bennünk a gondolat, hogy minket bántanak. Gyakran a tagadás énvédő mechanizmusa lép fel, amikor valamilyen hirtelen krízissel, traumával állunk szemben. Mondjuk valaki, aki közel áll hozzánk, életét veszti egy balesetben. Az első gondolatunk az lehet, hogy nem igaz, biztosan rosszul azonosították. Vagy épp arra várunk, hogy felébredjünk ebből a borzasztó álomból, a telefonunkat nézegetjük, várva, hogy mikor üzen nekünk az illető, vagy az ajtót, hogy mikor lép be rajta. Ez mind-mind a tudattalan tagadás eredménye. Normál lefutású gyász esetén a tagadás oldódik, és felváltja a helyét a valódi gyászolás.

De van, amikor a tagadás hosszú távú veszélyeket tartogat. Ha például egy súlyos betegséget diagnosztizálnak nálunk, és ezzel nem vagyunk képesek szembesülni, a tagadás eredményeképp nem fogunk lépéseket tenni a gyógyulás érdekében, nem megyünk majd el a vizsgálatokra, úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Vagy tagadhatjuk, hogy alkoholproblémánk van, ami anyagi, családbéli és munkahelyi nehézségeket okoz. Megtehetjük, hogy betegszabadságon vagyunk, ha túl sokat ittunk, és nem nézünk rá a számlaegyenlegünkre. Rövid távon ez még jónak is tűnik, valóban megvéd. De a hosszú távú kellemetlenségekkel akkor is szembe kell majd néznünk.

A tagadás időnként kollektív, egész csoportokat érint.

Emlékezzünk csak vissza a Covid világjárvány időszakából azokra, akik a vírus létezését, vagy veszélyességét tagadták, majd később a maszkviselés előnyeit, és az oltás fontosságát firtatták. Ezekben a működésmódokban sokszor az a tudattalan félelem áll, hogy nem merünk szembenézni az ismeretlen kórokozóval, vagy épp egy új védőoltással, aminek a hosszú távú hatásait még nem ismerjük. Ezek a szorongások könnyen előhozzák a tagadás védekezési mechanizmusát.

Mit tehetünk?

A szándékos tudatlanság ellen a legjobb védekezés a tudatosságunk fokozása. Érdemes akár konkrétan megfogalmazni magunknak, hogy mi is történik, ha most úgy döntök, figyelmen kívül hagyom azt az adott tényezőt, amivel nem szívesen szembesülök. Valahogy így: „dönthetek úgy, hogy bár nagyon magas kockázatú nálam a mellrák kialakulása a családi anamnézisem miatt, inkább nem megyek el a szokásos évenkénti szűrésre, mert nem szeretném a betegség terhét érezni. De akkor lehet, hogy nagyobb terheléssel kell majd szembenéznem, ha baj van, és később derül ki.” Végül akkor merre billen a mérleg?

A tudattalan énvédő mechanizmusként jelentkező tagadással már nehezebb dolgunk van, hiszen nem egyértelmű jelenléte. Ugyanakkor nem marad nyom nélkül, ha érinettek vagyunk, lesznek helyzetek, amelyekben diszkomfortérzetünk van, ahol nyilvánvaló, hogy mégiscsak kilóg a lóláb. Ilyenkor – nehéz ugyan, de – érdemes utánajárni, mi is ez a diszkomfortérzet, honnan ered, mi húzódhat a háttérben. Ha a tudatos (ön)ismeretszerzést választjuk, idővel az énvédő mechanzimusainkra is rálátást nyerünk.

Abban az esetben, ha szeretteink között van érintett, érdemes az érzések felől közelíteni, hiszen az alkoholproblémákkal küzdőnek hiába mutogatjuk a bankszámlakivonatát, ahogy a járványt tagadóknak is a kutatási eredményeket. Eredményesebb lehet, ha megkérdezzük, hogy mi a legnagyobb félelem benne a témával kapcsolatban? Fontos, hogy nem ítélkezzünk a másik tagadása felett, inkább adunk teret a mélyben rejlő érzéseknek. Ha ez sikerül, az előkerült érzésekkel, gondolatokkal célszerű dolgozni. Sokszor ez terápiás környezetben tud igazán jól megvalósulni, így bizonyos esetekben (különösen függőség fennállásakor) érdemes a szakmai segítség igénybevételét is megfontolni.