Amikor túl hamar ér véget a gyermekkor – a parentifikációról

Gábor szülei elváltak, amikor ő tizenegy éves volt. Az édesanyjával élt tovább, minden második hétvégét töltött csak az édesapjával. Nem tűnt ez akkor rossz döntésnek, mert a viták már évekkel korábban is állandóak voltak a családban, és ilyenkor gyakran Gábor volt az, akinek meg kellett hallgatnia az egyik, vagy másik felet. Anyja panaszkodott neki apjára, apja anyját szidta – ő pedig úgy érezte, meghasad. Támogatást, olykor tanácsokat vártak tőle, és azt, hogy értsen egyet. A válás akár segíthetett is volna Gábor helyzetén, de sajnos csak rontott, ugyanis a családi narratíva szerint ő lett a nagyfiú az anyja mellett – holott még jócskán gyerek volt. Mivel anyja egyedül nevelte őt és a húgát, nagytesóként is ki kellett vennie a részét a feladatokból. Nem maradhatott suli után bandázni a többiekkel, mert mennie kellett haza, hogy segítsen a húgának megírni a házi feladatát, vigyázzon rá, míg az anyja hazaér, adjon neki uzsonnát, esetleg vacsorát is. Emellett ha a klasszikus „férfi-feladatok” is rá hárultak; ő cserélte az izzókat, ő nyírta a füvet, és ahogy nőtt, egyre több fizikai munkával találták meg. És ami a legrosszabb volt: nem egyszer a síró anyját kellett vigasztalnia esténként. Visszagondolva azt mondja, sokszor gondolt rá, hogy inkább azonnal lenyírná a füvet még a szomszédnál is, csak ebből a kelepcéből meneküljön. Úgy érezte, az anyjának nem tud segíteni – és lehetetlen is lett volna, hiszen nem az ő feladata volt –, emiatt állandó bűntudatban élt.

Felnőttként is szoros kapcsolatot ápolt az anyjával, de nemcsak a családban, a munkahelyén és a párkapcsolataiban is nehezen állt helyt, mert bár mindent megtett, a kollégáival és a nőkkel is időről időre konfliktusba került. Leginkább az volt a gond, hogy felelősséget vállalt mindenért és mindenkiért, függetlenül attól, volt-e ráhatása a dolgok alakulására – ezt pedig más felnőttek nehezen viselték. Gábor mindenkinek meg akar felelni, és mindenkiről gondoskodni akart, aztán azt vette észre, hogy sokat dolgozik, mégse igazán szereti senki a munkahelyén, magánéletében pedig egyik diszfunkcionális kapcsolatból a másikba lép. Harminchat éves volt, mire terápiába került, ahol felfejtette, meglátta és megfogalmazta mindezt. A ködös érzéseket megfoghatóvá tette a hosszú munka, Gábor ráébredt: parentifikált gyerekként élt, és ennek nyomait mai napig hordozza. 

A parentifikáció jelensége

Időnként a családban felcserélődnek a szerepek és a gyerek lesz az, akinek felnőttként kell funkcionálnia – ezt jelenti a parentifikációt. Bármely családban előfordulhat ilyesmi, de nagyfokú tudatosságot igényel a szülők részéről, ha az egyik fél – bármilyen okból: betegség, távoli munkavégzés, válás stb. – távol van a gyerekektől. Ilyenkor szinte észrevehetetlenül hárulnak feladatok a (nagyobb) gyerekekre, és könnyű elvetni a sulykot. Nem egyszer a parentifikáció „pusztán” azért jön létre, mert maga a szülőt is parentifikálták gyermekként, így ő csak ezt a működésmódot ismeri, tudja továbbadni.  

A szülő-gyermek kapcsolat egészséges esetben nem egyenrangú,

amíg a gyermek fel nem nő.

A szülő biztosítja a feltétel nélküli szeretetet és gondoskodást, határokat, szabályokat, amelyek ahhoz kellenek, hogy a gyermek fejlődhessen. Ennek eltolódása észrevehető, ha valóban tudatosak vagyunk a gyereknevelésben.

A parentifikáció jelei

A parentifikáció megnyilvánulhat érzelmi és gyakorlati szinten egyaránt, utóbbit a szakirodalom instrumentális parentifikációnak nevezi. Jó felfigyelnünk, ha azt látjuk magunkon, esetleg gyermek- vagy serdülőkorú ismerősünkön, hogy:

• az életkorának megfelelőnél több háztartási feladatot visz (és ez nemcsak egy időszakot érint)
• ő az, aki kisebb testvéreiről gondoskodik
• míg mások otthonon kívüli programokat szerveznek, ő siet haza, mert ott (nem iskolai) tennivalói vannak
• ő a szülei bizalmasa, beavatják privát életük részleteibe
• rajta keresztül üzengetnek egymásnak a szülők
• békítőként kell fellépnie egy-egy konfliktus után
• ő az, akitől tanácsokat várnak a család felnőtt tagjai.

Ezeknek a feladatoknak közös pontja, hogy minden esetben túlzottak a gyermek életkorához képest, és viszonylag könnyen észrevehetjük őket. Ugyanakkor vannak a parentifikációnak rejtettebb jelei is, például ha a gyerek: 

• sokat szorong az állandóan előtte tornyosuló feladatok miatt
• nehezen koncentrál az iskolában
• folyamatosan mások kedvébe akar járni (hisz azt tanulta meg, hogy ez a szeretet ára)
• állandó bűntudat gyötri, mert nem tud megfelelni az irreális elvárásoknak

Parentifikáció egykor és ma

Háborúk, pásztorélet, hagyományos nemi szerepek, amik az apa családtól való távolságát feltételezik – megannyi esetre gondolhatunk a régi világból, amik szükségessé tették a gyerekek korai felnövekedését. Innen nézve a pszichológia csak leírt egy állapotot, ami egykor „normális volt” – de tévúton jár az, aki így gondolkodik.

Egyrészt egy másik társadalom elvárásait vetíti arra a közösségre, aminek ez nem sajátja. Ma nem várhatunk el olyan érettséget a fiataloktól, mint amit egykor elvártak, mert nevelkedésük korai éveiben sem ugyanazt „az edzést” kapták. Míg a régi normába belefér, hogy korán nagy terheket tegyenek a (jellemzően fiú)gyermek vállára, azokat a vállakat (nagyjából) meg is erősítették, hogy elbírják a súlyt. Ma ez már másképp megy,

nem gyengébbek lettek a gyerekek, csak mások, ahogyan az egész társadalom és a világ elvárásrendszere is megváltozott. 

Másrészt látni kell azt is, hogy a paraszti kultúrában lehet, hogy korábban kaptak nagyobb feladatokat a gyerekek, mint napjainkban, de a szüleik érzelmi bizományosai rendszerint nem ők voltak. A falu-és városbeli viszonyok megteremtették annak lehetőségét, hogy az anyák és apák kortársaikkal szorosabb kapcsolatot ápoljanak, így nem csak a gyerekeikhez álltak közel, és ha gondba kerültek, nem csak velük oszthatták meg problémáikat. Sőt, a családok hierarchikus(abb) rendszere nem is támogatta azt, hogy a felnőtt maga mellé vonja a gyereket érzelmi kérdésekben. Vagyis az, amit a parentifikáció kapcsán a leginkább megsínylenek az érintettek, nemigen fordulhatott elő egykoron. 

Válás és parentifikáció

Napjainkban válás esetén különösen fontos odafigyelni az új családi felállásban való szereposztásra, mert az egyik szülő távolabb kerülése gyakorivá teszi a parentifikáció megjelenését.

A válás egy veszteség, amit ugyanúgy meg kell gyászolni, mint egy szerettünk halálát. Az a szülő, aki elakad ebben a folyamatban, könnyen szülősíti – azaz parentifikálja – gyermekét, hiszen támogatásra szorul. Egy gyerek pedig igyekszik mindent megadni, elvállalja a háztartási feladatokat és látszólag a szülő meghallgatása sem lesz terhére – de idővel, ha állandó vigasztalóvá tesszük,

olyan terheket pakolunk a vállára, amiket nem neki kellene hordozni.

Válás esetén ez különösen veszélyes, mert a szülői sérelmek sokszor a volt házastárshoz kapcsolódnak, aki közben ugyanúgy a gyermek szülője maradt. Megjelenhet ilyenkor egy lojalitáskonfliktus a gyerekben, ami kérdéseket hoz: „most akkor nekem is haragudnom kéne a másik szülőmre? Ha nem így teszek, akkor ez a szülőm fog rám haragudni?”.

Legyen bármennyire is érett, komoly, okos, felnőttes a gyermekünk, nem véletlenül gyermek. Nincsenek eszközei, hogyan vigasztalhatna meg minket, szülőket, pláne azért, mert igazából nekünk kellene vigasztalnunk őt. Az, hogy kis felnőttként kezeljük, még nem teszi felnőtté, sőt! Mivel érzi, hogy nem tud igazán helytállni ebben a feladatban, állandó bűntudat gyötörheti a tehetetlenség miatt. Folyamatosan kudarcokat él át: „én mindent megtettem, amit tudtam, a szülőm mégsem lett jobban. Amit csinálok, az nem elég. Én nem vagyok elég jó”, és ha sokáig ezt tapasztalja a családban, az az élete minden más területére is hatással lesz.

A parentifikáció maradványai felnőttkorban

A parentifikált szerep rövid és hosszú távon egyaránt érezteti hatását. Rövid távon egyértelműen ott vannak az egyéni terhek, az állandó szorongás és megfelelési kényszer, de megjelenhet az elszigetelődés is, hiszen a parentifikált gyermekeket más dolgok foglalkoztatják, mint kortársaikat, így nem tudnak kapcsolódni hozzájuk, és eltávolodnak. Nem ritka a fizikai eltávolodás sem, például, hogy a szülősített gyermek állandóan siet haza iskola után, mert ott kell lennie, hogy támogassa szülőjét.

A parentifikáció hatása nem múlik el akkor sem, amikor felnövünk. A parentifikált gyermekek túlzottan felelősségvállalóak lesznek. Nem ritka, hogy felnőttként olyan párt választanak, akiről szintén gondoskodni kell. Bár ez megterhelő, mégis ez az, ami ismerős, kiszámítható és biztonságos. Csakhogy az egyenlőséget nélkülöző kapcsolatok jellemzően nem kiegyensúlyozottak, és általában csak addig tartanak, amíg a gyenge fél el nem kezdi jobban érezni magát.

Hogy lehet kilépni az ördögi körből, hogyan szerezhetjük vissza a kimaradt gyerekkorunkat felnőttként anélkül, hogy mindent felégetnénk magunk körül? Lassú munkával és sok önismerettel. Sajnos lesznek olyan területek, ahol a hiány velünk marad, hiszen nincs az a terápia, ami egy jobb gyerekkort varázsolna nekünk – de abban segítséget kaphatunk, hogy a meglévő gyerekkorunkat, annak minden örömét és nehézségét reálisan láthassuk, a szüleink hibáit elfogadjuk és megbocsássuk (akkor is, ha ők sosem kértek bocsánatot), és mi magunk jobbá váljunk, megóvjuk gyerekeinket ugyanezektől a nevelési hibáktól.