Szocio

A gyász nem az élet vége – tanuljuk a régiektől, és könnyebben megy majd a gyógyulás

Jellemző a társadalmunkra, hogy kerüljük a halál témáját, és tabunak számít mindenféle veszteséggel kapcsolatos beszélgetés is. Ennek két fő oka van: egyrészt a környezet rendszerint rosszul reagál, ha valaki a gyásszal kapcsolatos élményeiről beszél, másrészt azt tanuljuk kicsi korunktól kezdve, hogy nem illik nehéz érzéseinkkel terhelni a másikat. Legtöbbünknek nincsenek mintái arról, mit lehet kezdeni a gyásszal, és hogyan lehet segíteni egymást a gyógyulás útján. Ördögi kör ez, amiből nehéz, de nem lehetetlen kilépni – ennek hogyanjáról is beszélgettünk Demeter Tünde mentálhigiénés szakemberrel, Gyászfeldolgozás Módszer® specialistával.

Elérkezett az év egyik legnehezebb hete. Az országban mindenfelé kigyulladnak a temetői mécsesek, és akár a sírkertben, akár otthon, de szembesülünk nehéz érzéseinkkel. Az élet végességének tudata, a szeretteink halálához és végső soron saját mulandóságunkhoz kötődő fájdalmak, szorongások közel kerülnek. Ebben a labilis helyzetben aztán életünk más veszteségei is felrémlenek, és az is lehet, olyan érzelmi mélységekbe merülünk, ahová az év többi időszakában nem merészkedünk. Újraéljük, megéljük a gyászt – ami sokkal többfélébb, változatosabb lehet, mint a legtöbben gondolják.

A gyászról a halálesetek, szeretteink elvesztése jut eszünkbe, pedig valójában bármilyen veszteség összefüggésbe hozható vele. Minden elengedés egyben gyászfolyamat is, vagyis egy házasság felbomlásakor, egy munkahely elvesztésekor hasonló folyamatokon megyünk keresztül. „A Gyászfeldolgozás Módszer® szerint több mint negyvenféle veszteség érhet bennünket  életünk során. Ilyen lehet egy költözés, egy szakítás, egy munkahelyváltás, vagy egy életszakaszváltás, mondjuk a gyerekek születésekor vagy kirepülésekor, illetve egy álom, egy remény vagy a bizalom elvesztése is. Fontos látni, hogy akkor is veszteséget élünk meg, ha pozitívabb élethelyzetbe kerülünk, például jobb munkát kapunk vagy házasságot kötünk, hiszen a korábban megszokott mindennapok megváltoznak. Maga a gyász valójában a veszteségre adott természetes és normális emberi reakció, mindazoknak a gyakran merőben ellentétes érzelmeknek az összessége, amiket egy nagy változás, vagy az életünk addig megszokott rendjének a felborulása okoz” – tisztázta Demeter Tünde.

Jó gyász, rossz gyász

A gyász nem kiszámítható. Sajnos sosem látszik előre, hogy a folyamat meddig fog tartani, vagy a következőkben mit kíván meg tőlünk, és abban sem reménykedhetünk, hogy egy bizonyos, előre kijelölt pont után könnyebb lesz az út.  Gyászolás közben ide-oda ugrálunk az érzelmek között, olyan, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülnénk. „Bármilyen veszteséget is gyászolunk, nagyon fontos elfogadni azt, amit éppen érzünk. Próbáljunk megengedőek lenni magunkkal, figyelembe venni azt, hogy egyediek vagyunk, egyedi a gyászunk. Ne hasonlítgassuk magunkat, a veszteségünk miatt érzett gyászunkat másokéhoz, és a folyamat során megélt érzelmeinket sem szabad a saját korábbi veszteségeinkhez hasonlítani” – tanácsolja első körben Tünde.

A valóságban mégis azt látjuk, hogy sokféle félreértés övezi a témát, aminek okán irreális elvárásokat támasztunk magunkkal és a környezetünkkel szemben. A gyász- és veszteségfeldolgozó szakembertől megtudtuk például, hogy a gyász öt szakaszát jellemzően helytelenül szokták emlegetni. Elisabeth Kübler-Ross svájci pszichiáter ugyanis ezeket a stádiumokat (elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás) utolsó hónapjaikban általa kísért halálos beteg emberekkel kapcsolatban fogalmazta meg. Ha mi egészségesek vagyunk, de bármilyen okból kifolyólag gyászolni kényszerülünk, ezeket a lépcsőket felejtsük el, ne erőltessük magunkra a szakaszok megélését!

Nincs recept a veszteségek feldolgozására

Egy gyászfolyamatot élve lehetnek koncentrációs zavaraink, alvászavaraink, vagy akár evés-, és memóriazavaraink is, ezek mind természetesek – ahogyan még annyi más tünet előfordulhat! Mivel a gyász sokféle lehet, semmiképpen ne ítélkezzünk magunk felett, és ne is essünk kétségbe, ha úgy érezzük, nem úgy viselkedünk, „ahogy kellene”. A legtöbbet azzal segítünk magunknak, ha időt adunk, és lehetőséget teremtünk az érzelmeink megélésére, illetve őszintén kommunikálunk arról, mi megy végbe bennünk. Mégis jellemzőbb, hogy a mások elvárásai miatt mosolygunk, jókedvűnek tettetjük magunkat, leplezzük a szomorúságunkat – és ha így teszünk, fontos tudni: nem bennünk van a hiba, sajnos valóban ezt várja el tőlünk a társadalom.

„A régi világban, amikor valaki elvesztette egy szerettét, gyászévet élt. Ilyenkor helyénvaló volt feketében járnia, mutatnia és megélnie a gyászát, a környezete pedig elfogadta, ha nincs jól, és teret adott arra, hogy az érzéseiről, fájdalmáról beszéljen. Volt tehát a közösségnek eszköze, ami segítette a veszteségek feldolgozását. Lehet, hogy egy év nem volt elég túljutni az összes nehézségen, mégis volt valamifajta rendszere a gyásznak. Ezzel szemben most a szeretteink többnyire kórházban halnak meg, így mi nehezebben kapcsolódunk elvesztésükhöz, aztán amikor ránkzuhan a gyász, mindenki azt várja, hogy gyorsan legyünk túl a fájdalmunkon. Nemcsak a haláleset kapcsán van így, egy szakítás vagy munkahely elvesztése nyomán is padlóra kerülhetünk, és a nekünk címzett mondatok hasonlóak lesznek. Például, hogy „ne pörögjünk” annyit a témán, vagy „lépjünk tovább”. Amikor ilyet mondanak egy gyászolónak, az nem azért van, mert neki valóban erre lenne szüksége, hanem azért, mert

társadalmi szinten nincsenek eszközeink, mintáink a másik fájdalmának elviselésére.

Nem tudjuk, hogy lehetne segíteni neki, ezért tehetetlennek érezzük magunkat, és valójában mi magunk szeretnénk, hogy gyorsan lépjen tovább, minél hamarabb múljon el ez az egész. Máskor azt mondjuk, hogy „légy erős, ne légy szomorú”. De ha valaki éppen gyászol, miért ne legyen szomorú? Miért kellene erősnek lennie? Éppen elég rosszul érzi magát, miért várnak még el tőle olyan dolgot, amire abban a pillanaban képtelen?” – magyarázza Demeter Tünde. Ugyanígy nehéz lehet egy válás után azt hallanunk, hogy „nem illett hozzád” vagy hogy „jobb neked nélküle” – ne mondjunk ellent a másik érzéseinek, pláne ne mondjuk meg, hogy érezze magát, illetve ne helyezzünk rá plusz elvárásokat, többlet súlyt azáltal, hogy kéretlen tanácsokkal és intellektuális megjegyzésekkel próbálunk segítni

Megvan az ideje

Magunktól sem érdemes azt várni, hogy hamar túl legyünk a nehéz érzéseken. A lélek nem „kellek” szerint működik, nem tudjuk erőltetni a feldolgozást, és nem is segítünk magunknak azzal, ha mégis megpróbáljuk. Sajnos a társadalom, akár legközelebbi szeretteink is azt szajkózzák majd, hogy „legyünk túl a dolgon”, de a valóság az, hogy a fájdalmak megélését nem lehet siettetni.

Időt kell adni magunknak, bejárni azt a sötét utat, amitől a legjobban félünk, mert az sajnos nem elkerülhető. 

A szakember kiemeli, tévúton járunk akkor is, ha azzal biztatjuk egymást, hogy „az idő mindent megold”. Nagy tévhit ez, az idő ugyanis csak eltemeti az érzéseket, fel nem oldja azokat. Ha átadjuk a gyeplőt az időnek, és csak várakozunk, de nem dolgozunk a nehézségeinkkel, azok felgyűlnek bennünk. Mindez egy idő után a „kukta-effektushoz” vezet, és a feszültség várhatóan „kirobban belőlünk”, például egy lelki vagy testi betegség formájában. Tünde hozzáteszi: „amikor nem beszélünk a nehézségeinkről, a veszteségeinkről és a gyászunkról, az elmagányosodáshoz is vezethet. Mert igyekszünk elkerülni a kéretlen tanácsokat, vagy nem akarjuk terhelni a környezetünket, így inkább nem megyünk társaságba, nem találkozunk senkivel. Fizikailag és érzelmileg is elzárkózunk másoktól, ami idővel akár depresszióhoz is vezethet. Ezért is nagyon fontos, hogy ha a környezetünkben nem találunk megfelelő partnert a gyászfolyamat feldolgozásához, keressünk fel egy segítő csoportot vagy egy szakembert.”

Hogy segítsünk magunkon és másokon?

Ahelyett, hogy a veszteség feldolgozását sürgetnénk, először is tudatosítanunk kell, hogy jogunk van gyászolni, még ha a világ nem is ezt sugallja. Ehhez első körben magunkkal kell őszintének lenni, felismerni és címkézni érzéseinket, majd a megfelelő emberekkel megosztani azokat. Ér pocsékul érezni magunkat, és ér arról beszélni, hogy nem vagyunk jól. Bevihetjük a gyászt a mindennapokba, mert annak ott lehet a helye – közöttünk, szeretteink között.

„A Gyászfeldolgozás Módszer® szerint az a legfontosabb, hogy ne ítélkezzenek fölöttünk, ne kritizáljanak, ne kezdjenek el elemezgetni, hanem

egész egyszerűen csak tisztelettel és méltóságteljesen meghallgassanak bennünket.

Ha a környezetünkben nem találunk erre módot, további lehetőségek közül is választhatunk. Egyéni vagy csoportos foglalkozásokokon is részt vehetünk, ahol kibeszélhetjük magunkból a problémáinkat és szomorúságunkat anélkül, hogy bárki kéretlen tanácsokkal vagy tévhitekkel látna el bennünket, és megtanulhatunk egy cselekvésprogramot, amely átsegít bennünket a nehéz pillanatokon” – világít rá a szakember.

A gyászfeldolgozás szerinte lehetőséget ad arra is, hogy megtanuljunk elköszönni a negatív érzéseinktől, képesek legyünk megbocsátani önmagunknak és a másiknak, meg tudjuk fogalmazni, és ki tudjuk fejezni azokat a korábban ki nem mondott gondolatokat és érzelmeket, melyek kapcsolódnak egy elveszített személyhez, legyen ennek oka akár egy eltávolodás, akár egy haláleset. Mindez abban segít bennünket, hogy szeretettel tudjunk emlékezni a múltra, az elvesztett kapcsolatra vagy egyénre. Fejlődhetünk a gyász feldolgozása során, ha egyszer megéljük, hogy a helyére került a puzzle minden darabja, és a jövőben tudni fogjuk, hogyan kezelhetjük jól akár saját gyászunkat, akár másokét.

Ajánljuk még:

Udvariasság mögé rejtett őszinteség: tanulhatnánk a japánoktól a honne és tatemae kommunikációjáról

Őszintének lenni az egyik legkönnyebb dolognak tűnik a világon. Egyszerűen csak kimondjuk, amit gondolunk, amit érzünk, és már megyünk is tovább. Megkönnyebbülünk, megspóroljuk az időt és az energiát, ha úgy kommunikálunk egymással, hogy „ami a szívünkön, az a szánkon”. A hétköznapokban azonban ez nem ilyen egyszerű. Olykor udvariasnak kell lennünk, oda kell figyelnünk, hogy ne bántsunk meg másokat. A japánok erre egy egész kultúrát építettek.