Regejáró napokat tartottak idén hatodjára az erdélyi Énlakán, ahol mind megérezhettük, milyen is az, mikor a közösség egy irányba mozdul, egy célért dolgozik.
Pakolás. Rutinszerű műveletnek tűnik, olykor azonban mégis vannak szélsőséges esetek. Mint oly sokszor, a lehetőségek ez esetben is a „minimum” és a „mindent is” között sorakoznak – nem tudom, melyik a könnyebb véglet: kitalálni, hogy mi az, amire valóban szükség van, vagy megszabadulni mindentől, a szó legszorosabb értelmében?
E vidék sajátosan gazdag élettérré formálódott az évezredek során, köszönhetően az eltérő környezeti értékeinek, illetve a lakosság különleges kulturális és történelmi hagyományainak: a természet kincseit itt gyógyító szándék és tudomány teszi értékké, hajdanvolt mesterségek élnek tovább, kegytárgyak és ereklyék hívják imára a hívő látogatót. Ez Pannonhalma, Győr és a Szigetköz térsége.
Mondják, hogy az ember számára a természet felé az egyik legjobb kapcsolódási pontot a háziállatok jelentik. Az elmúlt évezredek során közel kerültek hozzánk, és miközben az ember egyre jobban elszakadt a természettől, ők valahogy mégis részei tudtak maradni annak. Napjainkban azonban sajnos már nemcsak a vidéki tájban látni egyre ritkábban jószágot, de a hátsó udvarokban is egyre kevesebb a kapirgáló-röfögő népség… Nem csoda, ha a különféle háziállatok életkorának, nemének megfelelő elnevezései is a ködbe merülnek. Lássuk, ki mennyire van otthon az ólak környékén!
Hajnal volt még, amikor a dombtetőn találkoztunk. Utolsó igazítás a csomagokon, rutin ellenőrzés a fékeken, gyors állítás a sisakszíjon. Kelet felől már erősen vörös volt az ég alja, a Kisalföld laposa már nem sokáig takarta a napkorongot. Éreztem, ahogy az első sugarak elértek hozzánk, jóleső melegük szelíden simított végig. „Hát, na... Isten segíts!” A dombról leszáguldva könnyet csalt szemembe a reggel hűvöse. Kiértünk a faluszélre, de a gyümölcsös helyett ezúttal jóval messzebbre tartottunk: a következő hétfői napkeltét már a csíksomlyói nyereg tetején néztük.
Egy angliai konferencián meglepődve tapasztaltam, hogy újszerű kincsként emlegetik a nálunk évszázadok óta ismert, használt, szeretett építkezési technikát. Rögtön ráébredtem újra, milyen hihetetlen gazdagságban élünk a Kárpát-medencében – és határozottan nem anyagi szempontokra gondolok.
A téli hónapok (relatív) nyugalmát követően a tavasz feladatai szinte ránk törnek, a (relatív) semmidolgunk-időszak helyett a mindenhol-feladat állapota érkezik. A kertészember igyekszik az amúgy véges energiakészletét a legszükségesebb feladatokra figyelve beosztani, mely igyekezetben a holmi élvezeti célból készített ilyen-olyan ezek-azok hátrébb szorulnak a sorban. Ugyanakkor érdemes a nem létszükségesre is időt szakítani. Itt vannak például azok a virágszörpök, melyeket most jó elkészíteni – akkor is, ha nem muszáj.
Olykor egy jól szervezett konferenciáról, sok okosság mellől is a posztólajbis, huncut szemű székely bácsi vállveregetése lesz a legértékesebb dolog, amit magunkkal vihetünk.
A nagyobbik fiam oly találóan fejezte ki magát a minap, miközben a magasba emelt egy aranysárgán virító hatalmas pitypangot: „hiába esik mostanában olyan sokat az eső, a nap most mégis a földre költözött”. Ennek jegyében nézzünk hát körül egy kicsit a sárga színű tavaszi virágok között, hátha máshová is elviszik a napsütéses tavasz ígéretét! Nemcsak szépek, de hasznosak is.
Korunkban a húsvét valahogy mindig a karácsony árnyékában marad. Még ünnep, de talán egyre inkább csak egy hosszú hétvége, amit ráadásul a húsvét hétfői locsolkodás miatt sokszor kényszeredett kötelességtudat kísér. A természet újjászületésének legteljesebb időszakára eső ősi ünnep ugyanakkor olyan értéket képvisel, amely korunk embere számára is kapaszkodót kínál. A húsvét titkairól Szabó Gyula atyával beszélgettünk.
„Tavaszi szél vizet áraszt” – szól a Veress Sándor által 1930-ban a moldvai csángóknál gyűjtött, ma már széles körben ismert népdal, ahogyan azt is jól tudjuk, hogy a „májusi eső aranyat ér!” De mi van, ha a szél orkán erejű és víz helyett havat szakaszt a nyakunkba az ég? Rendben van-e, ha a jószág itatójában még március végén is törni kell reggel a jeget? Egyáltalán, mit jelent a „jó idő” fogalma?
Napjainkban az emberek többsége számára a mezőgazdaság fogalma jórészt egyet jelent az ekével vagy tárcsával felszerelt traktorokkal, gyomtalanul tartott szántóföldekkel, legelőkkel, kaszálókkal, ahol a különböző növénytermesztő és állattartó egységek szinte hermetikusan elkülönülnek egymástól. Jóval kevesebben vannak, akik hallottak róla, hogy a mezőgazdálkodást egészen máshogyan is lehetne csinálni, és még kevesebben, akik mindezt a gyakorlatban is megvalósítják. A talajművelés nélküli, úgynevezett „no-till” gazdálkodásról Berend Ferenc gazdálkodóval beszélgettünk.
