Hős

„Az ünnepet ki kell böjtölni” – Adventi beszélgetés Várszegi Asztrik atyával

Hagyományok, várakozás, ünnep – ismerős szavak, de vajon van-e valódi tartalmuk mai világunkban? A várakozás értelméről és felemelő öröméről, az ünnep megélésének lehetőségéről, az elvégzett munkát követő felszabadult nyugalomról Várszegi Asztrik atyával, nyugalmazott pannonhalmi főapáttal beszélgettünk.

Volt valami, amire úgy igazán várakozott az életben?

Egy diák-emlékkel indítanám: valamelyik kamasz nagyon találóan azt mondta, hogy „Atya, az élet olyan, mint a kisdedóvó. Reggel elvisznek bennünket, és délutánig várjuk, hogy valaki értünk jöjjön”. Én kisgyerekkorom óta mindig nagyon várakozó és vágyakozó voltam. Most is az vagyok, úgy látszik, hogy az ember ezeket a vonásokat megőrzi.

A várakozásról talán hároméves koromból való az első nagy élményem: nagyon vártam a kivilágított karácsonyfát. Később vártam az ajándékokat, amiket aztán amikor nagyobb voltam – ez nem valami szép – felkutattam volna már az ünnep előtt. Tudtam, hogy lesz ajándék, és persze nem találtam meg, ami különös frusztráció volt. Nagymama később nemcsak elárulta, hogy hova rejtette el őket, de kétféle módon is okított. Ennek a morális része az volt, hogy „kisfiam, meg kell tanulni türelemmel várni!”, a paraszti bölcsesség pedig így hangzott: „kisfiam, nehéz ott lopni, ahol a gazda is tolvaj!” Oda dugta el, ahol pontosan tudta, hogy én nem fogom keresni…

 

Aztán egy nagyon kedves vallásos élmény, mikor a sopronbánfalvi Szűzanya ünnepére zarándokoltunk. Nagymamával mentünk, mivel édesanyámat könyvtáros lévén délutánig kötötte a munkája, és csak később jött utánunk. Én egész istentisztelet alatt édesanyámat vártam. A szertartás végén megpillantottam, ahogy ott ül a mellékoltárnak a lépcsőjén, épp megérkezett, pihengetett. Ez a várakozás és a megtalálás öröme valami hihetetlen pozitív, nagy emlékként maradt meg bennem.

De sorolhatnám, mert katona is voltam, és vártam a leszerelést, és megmondom őszintén, azt is vártam, hogy a főapáti terheimtől megszabaduljak… Valahol

bennem van az az Exupéry-s érzés, hogy ha valaki ígéri a jövetelét, akkor előtte ünneplőbe öltöztetem a lelkemet.

És még egy, ami eszembe jut: a 60-as években volt egy nagyon érdekes dráma, ami sokunkra nagy hatást gyakorolt: Samuel Beckett-től a Godot-ra várva. Ebben az egész emberiség várakozik az Istenre („God”).

Lett volna értelme ezeket a várakozásokat siettetni? Segít valamiben, ha megpróbáljuk idő előtt megtalálni az ajándékot?

Ez a várakozásnak az egyik nagy kísértése. Az embernek idővel meg kell tanulnia türelemmel várni, és akkor valóban nagy öröm lesz a beteljesülés. Vagy éppen ugyanekkora fájdalom, hogyha elmarad – mert a várakozásban ez az alternatíva is benne van. Évek, évtizedek során meg kell tanulni, hogy nem hiábavalóság késleltetni egy örömöt vagy a találkozást. Teljesen egyéni, ki hogyan gondolkodik, de én azt biztosan megtanultam, hogy

a dolgokat ki kell böjtölni.

A negyedik századtól a keresztény évet strukturálták, szinte pedagógiai módon késleltetve az örömöt, a teljességet. Ott van a karácsony öröme, a húsvét öröme, a pünkösdnek az öröme – az idő és a teljesség részekre hullik szét, de végül újra egyetemes, újra általános lesz. Ezt látom az emberiség életében, a vallások életében, és ez a törvény érvényesül adott esetben egy keresztény ember számára is: Isten a végtelenség, az örök élet – de nem azonnal adódik. Egy késleltető, várakozó, tudatosító, időt beosztó folyamatnak vagyunk a részei. Ha ezt megértjük és megéljük, megtapasztalhatjuk, hogy mire is jó valójában a karácsony. 

Az adventet a néphagyományban kisböjtnek is hívják…

Ezt egész konkrétan és átvitten is értették. Ahogyan a húsvét, úgy a karácsony örömét is ki kell böjtölni.

Mindkét történetnek tudjuk, mi a vége. Hogyan lehet mégis évente felkészülni egy olyan ünnepre, aminek ismerjük a csattanóját?

Ehhez nagy tudatosságra van szükség. Észre kell venni, hogy az egész életünk, ami megadatott, a ciklikus gondolkodásra van berendezve. Egy iskola elkezdődik aztán befejeződik, hogy aztán elkezdődjön a következő év. Ez vonatkozik adott esetben a hitünk eseményeire, a liturgia forgására is. Ha az ember ezt kellő bölcsességgel átlátja, akkor tudja, hogy bár a vissza-visszatérő alkalmak sokban hasonlóak, mégis mindegyik más és más, így tudják lényegi üzenetükkel széppé, gazdaggá tenni az embernek az életét.

Hasonló ciklikusság figyelhető meg a természet vagy éppen egy parasztgazdaság körforgásában is.

Ugyanez! Hát hogy örül az ember a tavasz zsendülésének vagy akár a télnek is! Rónay Györgynek van egy Jegyzetlapok című munkája, amiben egy helyen ezt írja:

„A fa nem sürgetheti nedveit, hogy virágba boruljon, mikor még nincs ott az ideje. Eljön az ideje, a jövő a türelmeseké!”

A gyümölcsöt nem tudod siettetni, hogy beérjen, hogy zamatos legyen. A természet megtanít bennünket arra, hogy józansággal ki tudjuk böjtölni a jó ízt és a beteljesedést. Ugyanakkor a mi személyes teljességünk, üdvösségünk, boldogságunk bármilyen irányból közelítünk is, mindig csak rész-szerinti, és nem maga a teljesség. A kereszténység lényegi örömüzenete az, hogy az ember örök életre, Istennel való kapcsolatra van hívva.

Az időtlenné, örökké válás egy nagyon régi vágya az embernek. Emberként azonban túl lehet-e látni a jelen pillanaton?

Hívő emberként igen. Szerzetes vagyok, az ember keresi, hogy miért lett szerzetes, milyen motívum alapján. Ebben számomra nem az örökkévalóság, hanem a végtelennel való kapcsolatteremtés vágya volt meghatározó, az a belső indíttatásból származó vágy, hogy Isten végtelenségét megtapasztalhassam. Azt olvassuk a Bibliában, hogy Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, miáltal a végtelenre való nyitottság is egy bennünk hordozott isteni tulajdonsággá válik. Aztán az, hogy ez hogyan teljesül, már tőlünk is függ. 

Emberi síkról figyelve van-e olyan, ami örök?

Jó kérdés, de nem egyszerű. Örök, örök Isten, örökkévalóság, öröklét, amiben hiszünk – vannak szavaink az örökkévalóról, de hogy mi a mögöttes értelmük, azt ki tudja igazán? Valahogy az van bennem, hogy

az élet az egyetlen, ami örök.

Családba születünk, közösségben élünk, már ha az ember nem notorius vagy kitaszított magányos. Az embereknek nagyon fontos személyes kapcsolatai alakulnak az élet során. Kötődik az édesanyjához, feleségéhez, gyermekeihez, és néha azok, akik eltávoztak közölünk, közelebb vannak hozzánk, mintha fizikailag itt lennének. Egy kicsit magunkban hordozzuk a másiknak az életét is, ami ezáltal bennünk válik folyamatossá. Lehet, hogy ezt nem fogalmazza meg így az ember, de a születéstől a gyermekkoron át az átmeneti, a lezáró halálig szervesen növekszünk, és ezeket a kapcsolódásokat, életeket mindig magunkban hordozzuk. Időnként még álmunkban is.

Álmunkban?

Én nagy álmodó vagyok, és nem babonásan, de nagyon tudatosan szoktam figyelni a saját álmaimat és azt, hogyan jelennek meg bennük a személyes kapcsolataim. Amikor ezek lezárt, befejezett és nagyszerű kapcsolatok, akkor az az álomban és megébredve is örömöt okoz, azonban ha valamelyik nem szerencsésen zárult, vagy nem teljesen zárult le, akkor ott van a lelkiismeretfurdalás, adott esetben a bűntudat is.

Ön szerint ma hová születne meg Jézus?

Mikor először elhangzott ez a kérdés, megdöbbentem, mert az volt a válaszom, hogy nem tudom. De biztos, hogy nem magányba, hanem ismét valahogy úgy, ahogy egyszer már megszületett: egy családba, egy mini emberi közösségbe, amelyből aztán minden lényegi tudás és élmény kisugárzik, továbbadható.

A záró kérdés, amit mindenkinek fölteszek, ebben az esetben érdekesen visszakanyarodik a beszélgetés kezdetére, ahol az egyik várt életeseményként a főapáti szolgálat végét említette. A kérdés ennek tükrében még relevánsabb: most, hogy ez teljesült, hogy van?

A környezetemben azt tapasztalom, hogy állandóan nyavalyog valaki, például hogy hideg a tea, meleg a tej, vagy hogy nem fűtöttek be az uszodában. Észre se vesszük már, hogy ezek nem emberhez méltó problémák, hanem gyakorlati kérdések! Mikor – akár éppen a szerzetesközösségben – azt látom, hogy mindenki panaszkodik, én csendesen szégyellem magamat.

Én boldog vagyok!

Ez persze nem azt jelenti, hogy időnként ne fájna a lábam, vagy nem tudnék úgy elfáradni, hogy legszívesebben elaludnék. Csupán azt jelenti, hogy rendkívül szabad vagyok, örömteli, és végtelen hála van bennem. Azt is tudom, hogy meg fogok halni, arra is gondolok, hogy ez is közel van, de még ezért is hálát adok. Fölszabadultam az emberekre. Nekem nincsenek már olyan kategóriáim, hogy most ez hívő vagy nem hívő, itt áll – ott áll… A lényeg, hogy ember, és keresem azt, hogyan tudok az ő szolgálatára lenni. Öt méterre lakom a gimnáziumtól, a gyerekek átesnek rajtam, jönnek, ez kell, az kell… Kifejezetten jó érzés, hogy „használnak”, hogy fontos vagyok, hogy szolgálhatom őket.

Summázva: nem tudtam volna megfogalmazni, hogy erre vágyok, de hogy ez így jó, az biztos!

 

Már követem az oldalt

X