A kísérletező kedvű embernek és a modern technológiáknak köszönhetően a gyümölcsökkel manapság szinte bármilyen formában találkozhatunk. Miközben nyers valójukban természetesen továbbra is ott vannak a piacokon, különféle kivonataik ételekben, italokban, kozmetikumokban is felbukkanhatnak. A gyümölcsök feldolgozása azonban korántsem újkeletű tevékenység, vegyük sorra, mi volt az a hét alapvető módszer, melyeket még ma is bárki kipróbálhat!
A kis zalai falu régi szőlőhegyének legöregebb pincéje szerényen húzódik meg a többi épület között. Fával keretezett ajtaja mellett macskajáró és gyertyaablak – előbbi a rágcsálók féken tartása, utóbbi a mustgáz okán. A pince mellett gyümölcsös, melyet az avatatlan szemlélő szinte észre sem vesz a még megmaradt szőlősorok között, az értő szem, száj és fül számára azonban felbecsülhetetlen kincseket rejt. A kert alakítójával, gondozójával, Kovács Gyulával beszélgettünk.
Volt mit tenni a kertben a nyár folyamán, az már igaz, azonban még bőven akad tennivaló, mielőtt a szerszámokat gondosan lezsírozva téli pihenőre küldenénk! Az előttünk álló őszi hónapok a kései gyümölcsök szüretelése és feldolgozása mellett a fák ültetésének és átültetésének idejét is jelentik. Vegyük sorra, mik azok a legfontosabb praktikák, amikre érdemes odafigyelnünk!
Az ősznek számos szépsége van, melyek egyenként is lenyűgözővé teszik az évszakot. A levelek színkavalkádja az egyre laposabb délutáni napsütésben, a szüretek gazdagsága, a kamra polcain sorakozó téli csemegék, no és persze a madárvonulás…
A nagy nyári munkálatokat és szüretet követően a kert valahogy olyannak tűnik, mint az esküvős ház lakodalom után; még ott érződik az ünnep öröme, a poharak az asztalokon, az imént még a zenekar is játszott, azonban most sehol egy lélek, a nyitva hagyott ablakok függönyei tompán szólva lobognak a hajnali szélben. Most a pihenés ideje jön, előtte azonban rendet kell tenni, hogy a következő menyasszonyt is méltó mód fogadhassuk majd a tavaszon.
„Tragikus a helyzet ezen a magyar településen: feladták a harcot a helyi gazdák” – olvasom az elsőre hatásvadásznak tűnő szalagcímet. A konkrét település neve aztán a következő bekezdésben derül ki, akár meg is nyugodhatnék, rendesen messze van tőlünk, az ő bajuk nem az enyém, de mivel jóbarátok élnek azon a vidéken, mégis továbbolvasok. A döbbenet viszont csak ezután következik: a cikket akár rólunk is írhatták volna.
Cukkini, padlizsán, patisszon, lopótök – bonyolult népség, ráadásul bár mind gyümölcs, mégis zöldségként tartjuk őket számon. A családban oldalágról ráadásul ott találjuk az uborkát és a görögdinnyét is… Itt az ősz, talán nem árt rendet vágni tök-téren!
A nyugati végekről Erdély felé indulva valahogyan mindig csak Budapest után tudatosul, hogy mostmár igazán úton vagyunk. A számunkra rutinszerűen ismert dunántúli tájat felváltják az Alföld és az Északi-középhegység számunkra kevésbé megszokott formái, s az útmenti pihenők személyzete is másként ejti a szavakat. A Körös-Maros vidékének burjánzó természeti gazdagságát a határ túloldalán szívszorító szürkeség váltja, az elmúlt század alatt a tájat értő, azzal együtt élő szervességet a kapzsiság hatalma váltotta fel. Sokszáz kilométer (és érthetetlenül hosszúnak tűnő órák) után aztán hirtelen ismét ismerős és vadságában is szelíd lesz a táj, magunkfélék az emberek. Otthonról haza érkezünk.
Valahogy furcsán rövid volt ez az idei nyár. A tavasz mintha csak csupa márciusból állt volna, majd jött két hónap aszály, néhány hét valódi nyár, aztán már itt is állunk augusztus-szeptember fordulóján.
Ki kertet ültet, jövőt remél. Szemünk előtt látjuk a nyár közepi asztalt, amin hegyekben állnak a saját magunk által termelt zöldségek, a kamra polcai lekvárok és befőttek súlya alatt nyögnek, a pince dugig jóféle borral és pálinkákkal. Kora tavasztól kezdve heteken, hónapokon keresztül ügyeljük, gondozzuk kertünket, óvjuk fagytól, naptól, szárazságtól. Ismerjük, szeretjük, látjuk, ahogy fejlődik. Könnyen előfordulhat azonban, hogy egy váratlan reggelen álmaink csörömpölve törnek apró darabokra…
„Kicsiny falum, ott születtem én…” – kezdődik a nóta, amit – vagy aminek első pár sorát – még borgőzös állapotban is szinte bárki fel tudja idézni. A „Házunk előtt vén eperfa áll…” helymeghatározó sornak köszönhetően így aztán – akaratán kívül – az eperfa is a minimumfolklór meghatározó részévé vált. Akár vár alatta anyánk, akár nem, az eperfa mindenesetre valóban a parasztporták jellegzetes növénye volt, amely alatt legalábbis a tyúkok egészen biztosan szívesen tanyáztak.
