A gyümölcsészetben az a jó, hogy művelői számára egész évben foglalatosságot jelent. Míg a nyár és az ősz a régi fajták felkutatásával, a tél az oltóvesszők gyűjtésével, a tavasz pedig az oltványok elkészítésével telik. A régi gyümölcsfák, az évszázadokon keresztül táplálékot és megélhetést biztosító tájfajták megmentésének utolsó utáni pillanatában vagyunk, a gyümölcsoltás technikáját ismerő idős emberekkel együtt lassan az általuk őrzött fák fölött is eljár az idő.
A bennünket körülvevő fogyasztói világban elengedhetetlenül szükség van a tárgyak, árucikkek valamiféle jelölésére, a különféle azonosító rendszerek a házi- vagy haszonállatok nagyüzemi tartástechnológiájának is mindennapos részévé váltak. Saját magunkat számokkal, esetleg névjegykártyákkal azonosítjuk, ujjlenyomatunkat és íriszünket különféle hivatalok tartják nyilván. Bár mindennek szükségességéről, veszélyeiről erősen megoszlanak a vélemények, az biztos, hogy a jelölés, az azonosíthatóság igénye és szükségesége korántsem újkeletű dolog, legfeljebb a technikája változott. A régi népi kultúrában ugyanis éppúgy megtalálhatjuk a tárgyak, állatok tulajdonosaira utaló jelöléseket, mint a mesteremberek kilétére utaló, tárgyakon diszkréten elrejtett mesterjegyeket.
A viricselés egy kevésbé ismert, ám annál fontosabb kerti feladat a tavaszi munkák sorában.
„Tiszteld és szeresd a vizet, mely mindent éltet és nélküle már nem lennél!” szól egy sor abból az imádságból, melyet minden nap elmondunk gyermekeinkkel, és ami gazdálkodóként messze többet jelent holmi haragoszöld környezetvédő szlogennél: mindennapi tapasztalás. Kétszázadik írásomra került sor itt az egy.hu oldalán, aminek apropóján lehetett volna valami különleges témát boncolgatni, esetleg valamiféle összegzést készíteni. Keresve sem találhattam volna azonban fontosabb és aktuálisabb témát, mint amire „véletlen” épp most, a víz világnapjához közeledve került sor: lármafát kell gyújtanunk a vízért, de lassan nem lesz víz, amivel elolthatnánk őket.
Sok szépsége van a tavasznak. Nálam a szépségek listáján az elsők között szerepelnek a mandulák is, amelyek a gyümölcsfák közül elsőként burkolódznak halvány rózsaszín, émelyítően illatos virágköpenybe. Amikor a napokban sorra jártam kaszálógyümölcsösünk kicsi oltványait, a friss rügyeket bizony erősen duzzadó állapotban találtam. Távolról nézve már az öreg keserűmandulák is színesednek a rövidesen kipattanó virágrügyektől. A felemás, szinte nem is volt telet követően a tavasz meg sem várta a márciust, váratlanul korán előcsalogatva az éppen csak elszenderült növényeket…
A csalán talán az egyik legismertebb gyógynövény, melynek reuma elleni hatását már a gyerekek is ismerik. Kergetik is egymást a partoldalban talált növénnyel, sőt az erősebb szárú egyedekkel a bátrabbak még félmeztelen kardcsatát is vívnak! Szerencsére a csípés gyorsan múlik, ennek ellenére aki egyszer hozzáért, bizonyára egy életre megjegyzi ezt az amúgy igen széles körben használható növényt. A kikelet idén különösen korán érkezett, vele együtt pedig a farakások alatt, árokpartok mentén a csalán haragoszöld levelei is előbukkantak a földből.
Eljött az éves „újraindítás” ideje, a böjtben lehetőséget kapunk, hogy elengedjük, ami már nem használ nekünk – testben, lélekben egyaránt. Ebben pedig a gyógynövények segítségünkre lehetnek.
Idén a kikelet különösen hamar érkezett, amin lehet örülni vagy bánkódni, de egy biztos: a tavasszal együtt végre az első zöld (gyógy)növények is megjelentek! Bár a jó kertész asztaláról télen sem hiányozhatnak a kamra polcairól leemelt, különféle módokon betárolt gyümölcsök és zöldségek, a savanyúságok után minden évben igazi felüdülés végre ismét harsogóan friss, vitaminokban gazdag zöldekbe harapni! A téli szűkséget követően a természet ismét az életet hirdeti, az újjászülető tavasz gyógynövényei különös erővel segíthetnek bennünket, embereket is.
„Úgy szeretlek Édesapám, mint emberek a sót!” – mondja a mesebeli királyleány, és valljuk be, a furcsa megfogalmazás ellenére – királyi édesapjához hasonlóan – igazat kell neki adnunk. Elsőre talán azt hihetnénk, hogy a só csak egy a gyakrabban használt konyhai ételízesítők közül, azonban ha jól végiggondoljuk, életünk szinte minden területén találkozhatunk vele. Változatos felhasználási lehetőségeihez hasonlóan történelme is izgalmas: volt már fizetőeszköz, rendeztek vele adósságot, ráadásul az egyik legjobb minőségű kősót Európában éppen a Kárpát-hazában bányásszák.
Madárcsicsergés és virágillat: talán ez a két dolog jut eszünkbe először a tavaszról. S bár sokunk számára a friss pompájukban tetszelgő, illatozó, színes virágok valóban egyet jelentenek a tavasszal – Portánkon már kóstolgatjuk is az első ibolyavirágokat – vajon tudjuk-e, miért is jó a növénynek, ha már-már bódító illatfelhőbe burkolja a köré tévedőket?
Míg néhány évtizeddel ezelőtt a városban vagy a városokhoz közeli agglomerációkban lakó népesség teljes emberi populációra vetített aránya alig érte el az 50 százalékot, pár éven belül ez a szám meghaladhatja a 90 százalékot is! A városban lakó népesség arányának robbanásszerű növekedésével párhuzamosan a klasszikus vidéki területek lakosságszáma ijesztő mértékben csökken, a vidék elnéptelenedik. A kiürült területeket egyre nagyobb arányban vonják nagyüzemi mezőgazdasági művelés alá, vagy éppen hagyják parlagon. A Földanya rendszerszintű leélésével szemben valós megoldást keresők ugyanakkor ma már számos olyan lehetőség közül is választhatnak, melyek a globális tendenciák mellett valódi, a gyakorlatban is kipróbált alternatívát kínálnak.
Emberemlékezet óta világmagyarázatokat gyárt az ember, a számára fontos dolgokról pedig egyenesen legendákat. A folklórhagyomány kultúránk legerősebb szövete: éppen arra garancia, hogy íratlanul is továbbadhassuk azt az ősi tudást, amelyből azzá a közösséggé lettünk, akik ma vagyunk. A legendák valójában olyan útjelzők, melyeket követve kultúránk mélyrétegeihez juthatunk. Kikelet havának első napján fogadjátok szeretettel kimeríthetetlen folklórkincsünkből a somvirág legendáját.
