„Vajon hány köbméter lom maradna utánam, ha most elmennék?”

Az expedíciós hegymászás ma egy kicsit olyan lett, mint a foci: mindenki ért hozzá, a sikerek közösek, a kudarcok esetén pedig minden laikus tudja, hogyan és mit kellett volna másként csinálni a profinak. A hegyen azonban egészen más világ van, mint ami általában körülvesz bennünket. Nincs félrebeszélés, a kihívások és feladatok valósak, a válaszok és reakciók helyessége és megfelelősége sokszor a szó szoros értelmében életbevágó.

A turistazónát elhagyva egy ponton túl az ember csak magára és kötél-testvéreire számíthat, és csak az áll rendelkezésére, amit a hátizsákban magával visz.

A sok holmi ugyanakkor korántsem garancia: a túlpakolt málha éppúgy a csúcsmászás akadálya lehet, mint a felszerelés hiánya.

A nappali közepén ülve rakom ki magam elé a felszerelés darabjait. Baloldalt a „kötelező”, semmiképpen nem kihagyható darabok: hágóvas, karabinerek, kötelek, sátor, fejlámpa. Jobboldalt a többi, középen a mérleg és a kishátizsák. A kupacok mérete feszítően különbözik a zsák űrtartalmától, de szándékosan nem a nagyobbat választom: a holmik mind súlyt jelentenek.

Kínos, nem kínos, a szelektálás első áldozatai a napok számával megegyező ruhadarabok lesznek. Rendes fogkrém helyett termékminta, töltőből is elég a napelemes, gázpalackból pedig pont jó lesz, ami már csak harmadig van. A súlyt öt kilóban maximalizálom, amiből azonban rögtön le is vonhatom a kötelező másfél liter víz ugyanennyi kilóját. A sátrat darabjaira szedve szétosztjuk egymás közt, az oly sok csúcsot megjárt magyar zászló rúdját ezúttal is ideiglenesen a sarokba állítom. Lassan elindulunk.

A túra sikerrel zárult, a csúcsot, majd az alaptábort is sikeresen elértük. Itthon aztán ismét meg kell állapítanom a kipakoláskor: megint maradt tiszta ruha.

Éles helyzetben egészen kevés dolog az, amire valóban szükségünk van.

De az élet nem csak éles helyzetekről szól, a tárgyaink nem mindig funkcionálisak, vagyis nem (csak) a minimalizmus vezet a boldogság felé. Persze nem is a másik véglet, a tárgyakkal túlpakolt mindennapok jelentik a végső megoldást. Tudja ezt mindenki, akinek kellett már felszámolni egy életet a szerette halála után.

Nálunk az egykori családi ház várt eladásra, teljes kiürítésére volt szükség. A benne valaha élt emberek hagyatéka a rokonság látogatásai után is felmérhetetlen mennyiséget jelentenek. A pincében kialakított műhelyben saját pajtám jut eszembe: itt is maradék faanyag, vasak, tartalék szerszámok állnak a polcokon gondosan és szépen „Jó lesz az még valamire!” – hallom a régiek hangján azt, amit magam is mondogatok olykor.

A tíz köbméteres konténerben állva minden teret kihasználva rakodom a segítők által a házból kihordott „lomot”, miközben a fa- és vasanyagot külön kupacokba rendezve készítjük össze az újrahasznosításra. Önkéntelenül jön a gondolat: ha most engem is elszólítana a Jóisten,

vajon hány köbméteres konténert kellene rendelniük az ittmaradóknak, hogy az utánam maradt, számukra teljességgel értéktelen dolgoktól megszabaduljanak?

Hazaérve a nappali közepére ülve ismét körülnézek. A polcon lévő kavics, melyet édesanyámtól kaptam gyermekkoromban, más számára nem több, mint bármelyik másik, ami a Szigetköz folyómedreiben hever. Az egykori pásztor barátomtól kapott repedt fakupa számomra életem egyik meghatározó időszakának egyetlen emléke, míg másnak használhatatlan csorba faragvány…

„A retinádon és a szívedbe írva hozd haza, amit ott megélsz!” – mondta Afrikába indulásom előtt a ma már 94 éves nagynéném.

A nappaliból felkelve a pakolást a hűtőmágnesekkel kezdem.