5 dolog, amiben a vegánok és az állattartók egyetértenek

Korábban írtam egy cikket arról, milyen, ha tyúkszar kerül az edzőcipőre, mert egy városi vegán lány próbál dűlőre jutni a gazdaságot vezető Pista bácsival. Nagy port kavart az írás, talán azért, mert egy rendkívül élő konfliktusra világít rá: arra, mennyire mást tudunk gondolni a világ dolgairól, még akkor is, ha éppenséggel ugyanazt szeretnénk – nevezetesen egy élhetőbb világot, ember és állat számára egyaránt. Hiszem ugyanis, hogy a vegánok és a gyakran fals módon visszamaradottnak címkézett vidéki emberek, a becsületes parasztok világa nem áll olyan mesze egymástól.

Vegyük például ezt a néhány dolgot:

Környezettudatosság:

Ez egy alapfogalom, ami ma az egyik legfőbb hívószava a vegán világnak. Velük szemben a leghangosabban általában a kisgazdaságokat működtető, vagy háztáji gazdálkodást folytató vidékiek lépnek föl.

Mivel családom is ide tartozik, pontosan átérzem, hogy mi az, ami fáj az efféle embernek, miért lázad, miért támad.

Például azért, mert ő ismeri a növényi és állati világ működését, hiszen ebben él, sőt, szinte ez tartja életben. És amíg idejét és erejét ennek szolgálatába állította, addig mások számokkal és statisztikákkal akarják az életet jobbá tenni. Persze mindkét fél be szokta látni előbb-utóbb, hogy a Föld problémáit a nagyüzemi gazdálkodás és a piacorientáltság okozza – éppen ezért, ez az egyik legfőbb közös pont kellene legyen. Azaz legyen szó akár növényről, akár állatról, a nagyüzemi módon (és persze általában még csak nem is helyben) előállított élelmiszer-alapanyagok helyett át kellene állnunk a helyi, háztáji körülmények között megtermelt dolgokra. Ez a környezetnek is jót tenne, ahogyan a gazdaságnak és az egészségünknek is. Már ha jól, etikusan csináljuk – vásárló és termelő egyaránt!

Ártó szándék nélküli élet:

Ezzel a ponttal átléptünk az elvek mezejére. Néha kicsit úgy érzem, mintha minden hozzászóló, véleményformáló csakis kívülről vizsgálná a kérdést, mármint abban az értelemben, hogy

úgy csinálnak néhányan, mintha meg lehetne úszni az életet anélkül, hogy hatással lennénk a földi élet egészére,

vagyis mintha nem akarnánk felvállalni, hogy nem csak pozitív hatással leszünk. A „nem ártás” elvében szerintem a szándék a kulcsfogalom, azaz nem azért tartok egy jószágot, hogy majd egyszer gyilkolhassak vagy jóllakjak, hanem azért, mert szeretem őket, szeretem, ha körülvesznek, szebbé és jobbá teszik a környezetünket. Az, hogy majd táplálékul is szolgál közülük valamelyik, nem mond ellent az előzőeknek. De az csak a sor vége. Nem az ő áldozatukkal kezdődik a sor, hanem az emberével, aki nap nap után időt, figyelmet és energiát „áldoz” annak, hogy azok az állatok egyáltalán létezzenek, általuk az élet több legyen a Földön. Ez persze ennek az embernek az életformája, ami végtére is éppen úgy nem valós áldozat, mint az annak az állatnak az áldozata sem, amelyik levágásra kerül – ez pusztán a természet rendje. Nem látom jó érvnek, hogy ezeket az állatokat „azért szülesztik meg”, hogy megegyék, mert még ha így is lenne – bár újra csak: a háztáji gazdaságokban nem ez a legfőbb cél – akkor is az élet egészét gyarapítanánk ezekkel az élőlényekkel, új fajtáknak adva lehetőséget az életre. Ez pedig elvezet bennünket a következő pontba.

Élet tisztelete

A „csak növényt ölök, mert az nem érzi” elvet sosem értettem. Biológia órán megtanulta az illető, hogy a növényeknek nincs központi idegrendszerük, de hogy nem éreznek fájdalmat, kérdem én, honnan tudja? Számomra az élet az Élet, és teljesen egyenértékű a növényé és az állaté. Már csak azért is, mert a kertet művelve látom, hogy épp annyi szeretet és odafigyelés kell nekik is, mint az állatoknak.

Én örülnék a paradigmaváltásnak. Persze, lehet úgy csoportosítani az életet, hogy szintek alakuljanak ki, ha olyan szempontokat választunk ki mérőegységnek, amikből ez következik. De mi választjuk ezeket a szempontokat, önkényesen. Végtelen sok olyan szempont is a teljesség része lehet, amihez még nem nőtt fel az ember, amiről nem is tud, vagy nem akar tudomást szerezni. Továbbra is úgy vélem, hogy a kérdés, hogy kívülre helyezzük magunkat és „ott nem ártunk”, vagy inkább bele az élet közepébe, és ott az életet szolgáljuk.

Pénzt vagy életet?

A legtöbb ember nézőpontja (ez a „ma már nem szükséges ölni”-elv) egy pénzközpontú nézőpont, azaz, olyan életet (értsd: táplálékot) vehetek a pénzemen, amivel a legkisebb nyomot hagyom a teremtésben. Mindezt azért, mert én „jobb” akarok lenni a többi embernél. Csakhogy van ezzel egy óriási baj szerintem: az élet, a természet szolgálata helyett, az élet teremtése helyett, ennek az embernek a pénzt kell megteremtenie. Sok esetben úgy, hogy semmilyen értéket nem hoz létre cserébe. Nem lesz gazdája egyetlen földnek és egyetlen élőlénynek sem, mert egyszerűen nem fér bele az életébe. Akkor hát „jól hatott” a világra?

Értem a magasztos eszméket, de

ha leválasztjuk a spirituális létet a földi élet, a természet, az élővilág szolgálatától, akkor leszünk „tiszta emberek”?

Én ezt nem érzem jó útnak. Szerintem nem lehet nem hatni, inkább érdemes felvállalni, hogy az élet részei vagyunk, ráadásul képesek vagyunk teremteni, fenntartani és akkor, amikor az szükséges, visszametszeni. Méltóvá kell válni arra, hogy azok az életek, azok az áldozatok, amiket étekként elfogyasztottunk, bennünk, általunk méltó módon éljenek tovább. Ezzel visszatérek az előző gondolathoz, azaz új nézőpontot volna érdemes keresni, ez pedig lehetne az élet egészének a szolgálata. Méghozzá egy szeretetszolgálat. És ezt a gondolatot nemcsak a termelői oldalon halljuk egyre többet, de már Hollywoodban is.

Vissza az alapokhoz.

Úgy vélem, hogy a hagyományos évköri rend lehetne a legfőbb közös pont, amiben hosszú(!) böjti időszakok szakítják meg az egyébként is inkább húsmentes, pontosabban húst főleg vasárnapokon és ünnepnapokon fogyasztó étrendet. Ez értelmezésemben nem azt jelenti, hogy vissza kell térni a paraszti ételekhez és táplálkozáshoz, de annak a logikájához mindenképp érdemes volna. Itt kulcsszó lehetne a szezonalitás; a ciklikusság, melyben ideje van a bőségnek, de a tisztító kúráknak és étrendnek is; a fizikai aktivitáshoz mért tápanyag-összetétel; és a helyben, a lehető legorganikusabban előállított alapanyag. Nem a visszatérés a lényeg, hiszen „előre is lehetne térni” egy évkörhöz igazodó táplálkozáshoz, amiben az élet és az étel szentség, legyen növényi vagy állati.

Ajánljuk még: