Az ítélkezésből nem lehet tovább lépni – Mihez kezdünk majd, ha ez az őrület véget ér?

GolfÁramlat

Az ítélkezésből nem lehet tovább lépni – Mihez kezdünk majd, ha ez az őrület véget ér?

Mostantól egy kicsit minden más lesz – talán visszatér a teremtő ember is.

Felbolydult a világ, és ki tudja, hogy hová vezeti az emberiséget ez a zűrzavaros időszak. Vagy, hogy merre indul az ember, ha maga választhat. Én merem remélni, hogy a természet felé, ahol rá fogunk találni újra a három legfőbb képességünkre, ami nem más, mint a teremtés, fenntartás, visszametszés. Ez a hármasság vezette idáig az emberiséget, és még nem veszítettük el őket oly’ régen, hogy ne térhetnénk vissza hozzájuk. Ez biztonságot adhatna az emberiségnek és a bolygónak is.

Mert az élet él és élni akar, mi pedig képesek vagyunk ezt a célt szolgálni.

Teremteni, amit kell, fenntartani, amit lehet és visszametszeni azt, ami már nem kell. A teremtő ember úgy van jelen a világban, hogy tudja, minden pillanatban jó helyen van, s legyen bárhol, ott rá szükség van. Évekkel ezelőtt volt egy álmom. Számomra az volt az a pillanat, amikor ráébredtem saját felelősségemre. Elmesélem.

Egy pályaudvaron várakoztam gyermekkori barátaimmal, s mivel várakozni senki nem szeret, lüke dolgokkal traktáltuk egymást. Női neveket adtunk férfi járókelőknek, vagy valami ilyesmi. Mellettünk egy lánycsoport volt, akik közül a legkisebb, odalépett egy jelentéktelennek látszó kis földkupachoz, melyen valami kis növényke volt. A járdalapok egyik repedésében a vasút sárgás, rozsdás pora, cigarettacsikkek gyűltek, s egy kis kupac föld... melyben új élet indult. Álmomban itt elhalkult saját világom, és egyszerre kifényesedett a lány, s lassúvá vált minden. Lehajolt a kis zöldes dombhoz, kezével gyengéden végigsimította a rajta növő kis növényt, majd az egészet, a földdel együtt tenyerébe vette. Ott a tenyerében bomlott csak ki igazán gyönyörűsége annak a parányi „gyomnak", leveleinek barázdái, akár egy hókristály, oly csodás volt, ragyogott... akár a lány. Fölemelkedett, s pár lépéssel arrébb, egy fa tövéhez tette a kis kincset, mert immár én is annak láttam. Boldogság öntött el, mely bearanyozta éjjelem. Ez a teremtő ember jelenléte a világban.

Az utóbbi években egyre nyomasztóbbnak éltem meg a sokak által hangoztatott állítást, miszerint „a bolygónak nincsen szüksége az emberre. Sőt, az emberiség a bolygó pestise. Elfoglaltuk a bolygót a természettől stb.” Ezek olyan közhelyek, amelyek elég furcsán hangzanak egy ember szájából, aki maga épp olyan része bármilyen emberi folyamatnak, mint az általa megbélyegzett „emberiség”. Ráadásul ez az út sehová nem vezet,

az ítélkezésből nem lehet tovább lépni. Az csak tettekkel lehetséges.

Úgy vélem, szerencsésebb onnan indulni, hogy ha már megszülettünk, akkor élhetünk az élet szolgálatában is. Mindenhol, mindenkor szüksége van ránk a teremtett világnak! Minden kő, amin megakad tekintetünk, minden fűszál, melyre rápillantunk a miénk, hiszen miénk a szépsége és mindaz, amit elindít bennünk. Miénk a mosoly és a szeretet, mely általa születik. Így hatunk egymásra oda és vissza.

Bármilyen nehéz helyzetben is vagyunk most, talpra tudunk állni, és odafordulni, ahol minden azért van, hogy éljen, és hogy éltessük! A mi kezünkben és szívünkben van a lehetőség, hogy segítsük az életet... az életünket.  Öregjeink faluhelyen még így éltek. Amerre jártak, ott segítettek. Így lett erdőből, mezőből virágos és gyümölcsös világ. Beoltották a vadhajtásokat, megmetszették az öreg lombokat, gondozták, ápolták, éltették az életet. 

Még a legnagyobb városban is ott az élet.

Megtalálhatjuk, hogy hol segíthetünk jobbá válni a világnak.

Járhatjuk a teremtett világot, s tehetjük azt, mint nagyszüleink. Bárhol, mindenhol. Megtanulhatjuk ápolni és szaporítani régi növényfajtáinkat, és gyarapítani őket környezetünkben.

Nem csak saját földünkön, hanem mindenhol. A teremtő ember a tulajdonról is másként gondolkodik. Hiábavaló volna egy elhagyott földön, vagy mondjuk egy árokparton, egy erdőben elültetni egy új életet? Dehogyis. Azonban mindez felelősséggel is jár, ahogy egyszer már kifejtettem mindezt.

„Csak olyat érdemes teremteni, amitől hisszük, hogy jobb lesz a világ, és amit fenn is tudunk tartani, vagy ha fenntartja magát, segíteni, ápolni tudjuk. A legfájóbb a visszametszés. Mert ha valamiből túl sok lesz, vagy nem képes a harmóniába illeszkedni, az már nem a világ javát szolgálja.”

Ha ezen az úton indulna az emberiség, azzal bizonyíthatná, hogy még a mostanihoz hasonló csapások is szolgálhatják az életet. Minden csapás egy tanítás. Mi magunk vagyunk a teremtők és a teremtettek is egyben, azt javaslom, álljunk talpra hát, és kezdjünk el élni képességeinkkel, hogy ez a sok áldozat ne legyen hiábavaló.

További cikkeink a témában:

GLOBÁL VS LOKÁL: MIÉRT MEGYÜNK A VILÁG VÉGÉRE AZÉRT, AMI AZ ORRUNK ELŐTT VAN?

MI LENNE, HA PARASZTBÁCSIKTÓL TANULNÁNK A FOCIT… AKAROM MONDANI, A KÖRNYEZETVÉDELMET?

A KÖRNYEZETET NEM VÉDENI KELL, HANEM ÉLNI VELE, RAJTA, ÉRTE