Első körben leszögezem, tisztában vagyok vele, hogy már az ókorban is keresztül-kasul szelték Európát a kereskedő-karavánok, és akkoriban sem kizárólag helyben készült szövetbe burkolták habtestüket a királyok legszebb ágyasai, a mai globalizált világtól azonban fényévekre jártak.
A pórnép azt ette, ami helyben termett, azt viselte, amit meg tudott szőni a mezők növényeiből, abból építette fel a házát, amit a közvetlen környezete adott,
és sokan akkor látták utoljára a gyerekeiket, mikor azok beházasodtak egy két faluval messzebb élő családba.
A bolygó valaha elképzelhetetlenül hatalmas volt emberi léptékkel mérve, a régi hétköznapok valósága pedig számunkra lenne manapság elképzelhetetlenül kicsi. Elvégre most, ha akarjuk, két óra alatt akár egy másik kontinensen találhatjuk magunkat.
Jó dolog ez tulajdonképpen? Hasznos rossz? A fejlődés keserédes velejárója?
Még a klímaváltozás és túlfogyasztás megállításának lelkes híveként sem állítom, hogy vissza kellene térnünk az ősi gyökerekhez, és egy húsz kilométeres körben leélnünk az egész életünket, de a jelenlegi helyzetet látva (is) biztos vagyok benne, hogy ideje lenne kicsit átrendezni a világképünket. Ott boldogulni, ahova a gólya lepottyantott bennünket, és főképp abból gazdálkodni, amink van – így kevésbé fog fájni, mikor elveszik tőlünk a javakat, amelyeket egyébként is csak a gyerekeink jövőjének felélésével tudunk megszerezni.
Hiányoznak a helyi megoldások
A koronavírus feltűnése után három hónappal úgy tűnik, mintha megállt volna az élet, hiszen napról-napra több dolog válik elérhetetlenné a boltokban. Nem jön az olasz csempe a félig kész házhoz, leállították az olcsó kínai ruhák behozatalát, nincs csirkecomb a húspultban, mert Romániából érkezne az áru, de a kamionok a határon vesztegelnek.
A repülőjegyekről ne is beszéljünk, csak bennmaradt foglalók és a Yellowstone-park prospektusa maradt meg a turizmusból.
És mégsem az a legdühítőbb, hogy le kell mondani az idei nyaralásról, hanem az, hogy nincs honnan beszerezni a hiányzó árukat, mert a bőség éveiben nem gondoskodtunk a hazai utánpótlásról. A kertvárosi övezetekben parlagon állnak a hátsó kertek, a veteményes helyén feleslegesen nagy medence díszeleg – ugye, milyen jó lenne most a félig üres boltok kajtatása helyett egyszerűen kimenni, és leszedni a korai retket, spenótot vagy gyöngyhagymát?
Ugye, milyen jó lett volna, ha a kétszáz forintos indiai kézfertőtlenítő helyett rászántunk volna párezret a hazai alapanyagokból készített, kézműves fertőtlenítőkre?
Ugye, milyen jó lett volna, ha a boltban minden vásárláskor beletettünk volna valami magyar élelmiszert is a kosárba, hogy lehessenek hazai termelők, akiknek a terméke itt marad?
Ugye, milyen jó lett volna, ha legyűrjük magunkban a kényszeres facebookos mutogatási vágyat, és a posztolnivaló egynapos római utak helyett inkább körbebiciklizzük a tavaszi Tisza-tavat, miután bejelentették, hogy a vírus az olaszoknál is beütött?
Meg kell tanulni hazaiban gondolkodni
Egy ideje már a globálizáció átkának tartom, hogy teljes mértékben függővé válunk a világ másik feléről érkező dolgoktól, legyen szó élelmiszerről, tárgyakról vagy utazásokról. A vidéki élet romantikája eltűnőben van, és hiányoznak azok a kis lokális közösségi összefogások, amelyek segítségével komolyabb fennakadások nélkül túl tudnánk élni például egy világjárvány hónapjaiban.
Elvégre, a kínai gyári dolgozó nem fog vigyázni a gyerekeinkre, amíg bent vagyunk a munkahelyünkön, hogy el ne veszítsük az állásunkat. A spanyol datolyaszállítmánnyal nem leszünk kisegítve, amikor öt éhes szájat kell etetnünk. Az amerikai nyaralás élménye nem nyújt vigaszt, mikor bedől a hazai turizmus.
És mindeközben nyilván nem lesz olyan szomszéd sem, aki hozzon egy kosár zöldséget a kertjéből, nem lesz olyan magyar gyártó, aki hazai anyagból gyártsa le a hiányzó tetőcserepet, nem lesz senki, aki ismerje, tudja, felhasználja a közvetlen környezete erőforrásait, mert annyira rászoktunk a globalizált életre, hogy közben elfelejtettük megbecsülni mindazt, ami az orrunk előtt van.
További cikkek, amik érdekelhetnek:
MEGÖL MINKET A TÚLFOGYASZTÁS, AKKOR MIÉRT CSINÁLJUK?
MILYEN VOLT HÓNAPOKIG SEMMIT NEM VÁSÁROLNI?
EZÉRT VÁSÁROLJ HASZNÁLT HOLMIT!
