Megöl minket a túlfogyasztás, akkor miért csináljuk?

Emlékszem, gyerekkoromban az iskolai környezetvédelmi oktatás középpontjában a szelektív hulladékgyűjtés szerepelt, mintha a bolygó problémáira instant megoldást jelentene az újrahasznosítás. Azóta eltelt közel húsz év, ciki lett eldobni a cigarettacsikket, és szerencsére a háztartások nagy részében is természetessé vált külön válogatni a műanyagot a papírtól – közben viszont

rá kellett jönnünk, hogy az újrahasznosítás csak félsiker.

Az erőforrások ugyanis fogyatkozóban vannak, akkor is, ha szeretjük elhessegetni a gondolatot, hogy egy nap kifogynak végeérhetetlennek tűnő olajmezők vagy drasztikusan lecsökken az iható víz mennyisége. Méghogy a víz…! Egy cikkben olvastam nemrégiben, hogy vannak anyagok, amelyek a olajnál is hamarabb kámforrá válnak, ilyen például a mezőgazdaságban használt foszfor. Slussz, vége, egyszerűen kimerítjük a Föld foszfor-készleteit, ami igencsak kellemetlen lesz, amikor az élelmiszerárak megugranak majd a trágyázás alapanyagainak hiánya miatt.

Fogadni mernék, hogy az emberiség egy része szándékosan nem akar szembenézni bolygó erőforrásainak véglegességével, mert a szembenézés megoldáskeresést jelent, a megoldás pedig jelen esetben kizárólag a fogyasztás globális csökkentése lehetne.

A kevesebb ruha, a kevesebb utazgatás, a kevesebb négyzetméterű otthon, kevesebb élmény. Kevesebb mindenből, amitől az élet állítólag értékessé válik.

A II. világháború után beköszöntött a nyugati világ aranykora, az a néhány évtized, amikor szirupos amerikai filmeken keresztül ömlött felénk egy ideálisnak tűnő világ képe: hatalmas házak zöld fűvel és kutyával, két autó a garázsban, nyaralás a floridai tengerparton. Csinos háztartásbeli feleségek, pulykapénz a decemberi fizetés mellé, koktélparti a ráérős szomszédokkal. Boldogság a köbön.

Tulajdonképpen egész jól elhitettük magunkkal, hogy a felsorolt dolgok nélkül képtelenség tartós örömben élni, így született meg a gondolat, hogy ha nekünk kevesebb van, mint másnak, akkor sikertelenek vagyunk, és ha sikertelenek vagyunk, arról csakis magunk tehetünk. Kevesebbet érünk, mint a másik, akinek nagyobb a háza, drágább az autója vagy gyakrabban jár egzotikus helyekre nyaralni. A kis szemét ráadásul belénk is rúg néha, és az orrunk alá dörgöli, hogy tényleg boldogabb. Vagyis, ezt feltételezzük. A szomszédról, a többi emberről, a világról.

Az életemnek volt egy jó pár hónapos időszaka, amikor az alapvető dolgokon kívül semmire nem költöttem, ekkor jöttem rá, hogy

milyen sok dologra nincs szükségünk valójában a boldogsághoz.

Hazudnék, ha azt mondanám, soha nem vágytam többre, szebbre, nagyobbra, de sikerült valamiképpen hátrahagynom a tévhitet, hogy mindenki annyit ér, amennyije van.

A környezet rémisztően felgyorsult pusztulását látva pedig egyre kevésbé tudok azonosulni a modern fogyasztói kultúrával, és mi tagadás, némi lelkiismeretfurdalást is okoz, hogy mindaz, amit megveszek, csak újabb szög a jövő koporsójában. Magamutogatás, hamis biztonságérzet, haszontalan verseny másokkal szemben.

Ipari szinten felzabáljuk, kifosztjuk, terméketlenné tesszük a Földünket azért, hogy többnek mutassuk magunkat annál, amik vagyunk – vajon tényleg megéri?