Ilyen volt nekem például a dinnye. A haragoszöld héjú vagy csíkos, belül piros görögdinnye, aminek volt az Alföldön egy még zamatosabb változata. Annak ugyanolyan harsogóan zöld volt a héja, de a bele sárga, mint az arany, teleszórva feketéllő magokkal. A sárgát talán még a pirosnál is jobban szerettem, főleg puha, meleg kenyérrel, vagy serclivel. Akkoriban nem nagyon volt számomra finomabb vacsora a kútban hűtött görögdinnyénél. És ma talán már furcsa, de elég volt vacsorára a gyümölcs, nem kívántam mellé vagy helyette sajtokat, százféle felvágottat, csábító péksüteményeket. Azóta se találtam zöld héjú aranydinnyét, pedig minden nyáron eszembe jut, megkívánom, belesajdul a szívem az emlékízbe. Pedig a nevére se emlékszem annak a dinnyének, csak az ízére, az édes levére, hűvösségére, és hogy a dinnyehúst szinte a külső borításig lekapartuk mi gyerekek, hiába mondták a felnőttek, hogy az már a héj, majd jól megfájdul a hasunk tőle, nem hittünk nekik.
Kapartuk, ettük magába vagy kenyérrel.
Apropó: kenyér
Én egyféle kenyérre emlékszem, a kilós, kerek cipóra. Tudom, hogy volt még más sütésű és formájú is, de a mi konyhánkra a sima búzalisztből készült, kilós kenyér került. A ropogós héjú, aminek gyerekként imádtam pikkelyenként leenni a héját. Titokban persze, mert az tilos volt. De én nem tudtam ellenállni, már a boltból hazafelé lecsipegettem egy-egy darabon, és csak reméltem, otthon nem veszik észre.
Ettük aztán azt a kenyeret üresen vagy vékonyan vajazva, de sokszor sülthús-zsírral, tepertővel, disznózsírral, sósan, hagymával, néha pirospaprikával. Néha csak pirosparikával és sóval szórva, és nem került rá zsír. Máskor meg, ha a szülők nem voltak otthon…. vastag karéjokat szeltünk magunknak, vízbe mártottuk, majd kristálycukorba. A cukros-vizes kenyér olyan lakoma volt akkoriban, hogy emlékeim alapján vetekszik a jelen legdrágább, legnemesebb tortájával is.
Nagyon szerettem. Tényleg nagyon szerettem, ahogy szerettem a kis kiflit, akár üresen is. Néha belefutok a ma kínált nosztalgiakiflibe, elcsábulok olykor, de az íze meg se közelíti azt, amire én emlékszem. Hiába csavarják éppolyan trükkösen a kifli tésztáját, hiába lehet letekerni azt, harapás után hiába látszik a csigavonal a kifliben…. nem ugyanaz a hatás. Akkoriban nem csak elverte az éhem egy kifli, hanem az maga volt a pompás étkezés. Egy teljes reggeli, tízórai, uzsonna vagy vacsora, egyszál maga is, mindenféle kenegetés, vagy egyéb díszkíséret nélkül elboldogult a kívánsággal. Nem csak jóllaktam egy szem csavaros kiflivel, de aligha kívántam akkoriban annál jobbat, többet vagy változatosabb pékterméket.
Legfeljebb a kakaós csigát. ...
De az mindenek felett álló, fejedelmi kivétel, nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ne emlékezne kínzó éhséggel és vágyakozással gyerekkora porcukros kakaós csigájára. Amire még várni is élvezet volt, és ami több táborra osztotta a gyerekeket az elfogyasztás módja szerint.
Én a szélén kezdtem az elpusztítását, – már ha nagy ritkán hozzájutottam, mert többnyire csak néztem mások csigáját, de ha mégis meg tudtam venni az akkor kettő forintért kínált csodacsigát, akkor kívülről tekertem lefelé, először a kevésbé gazdag, kevésbé édes, kicsit szárazabb külső réteget faltam fel, és a végére hagytam az igazi gyerekcsemegét: a kakaós csiga belsejét. Az álom-puha, csupa-csoki, édes közepet. A világ legjobb napjai azok voltak, amelyeken jutott kakaós csiga nekem is. Hideg tejjel fogyasztva maga volt a paradicsom.
Ó a paradicsom! A nyáron, tűző napon, bokron vagy ablakpárkányon forralt, igéző példányokat hogy is feledhetném, amik néha majd’ akkorák voltak, mint a felnőtt férfiak ökle.
Ma óvatoskodva és sokszor kedvetlenül nyúlok a paradicsom után – akkor ettem, mint az almát. Forrón pezsgő leve, zamata ma is ott van a számban, a ma paradicsomja csak halvány, vérszegény másolata annak, amit akkor egyenesen a bokorról szakítottunk és ettünk azon nyomban, porosan, pirosan. Élvezettel.
Gasztronómiai paradicsom volt a gyerekkor… én aztán tudom. Szerintem ti is.
Ajánljuk még:
A LEGÉRZÉKIBB VIRÁG, AMI NEMCSAK A SZEM, DE AKÁR AZ ÍZLELŐBIMBÓK GYÖNYÖRE IS LEHET
KENYÉRSÜTÉS OTTHON – KEZDŐKNEK
