Tyúkszar az edzőcipőn – Egy klímavédő esete Pista bácsival

Emma egy tudatos huszonéves, vegán, városi lány, akinek szívügye a környezetvédelem. Számos klímatüntetés szervező aktivistája, a vegán táplálkozási kultúra elterjesztésének élharcosa. Lenyűgöző tájékozottsággal rendelkezik a különféle számadatok és statisztikák terén, mármint, ami az állattenyésztés és a húsevés környezetromboló hatásait illeti. Régóta ismerem és kedvelem, de nem értek egyet a számomra szélsőséges nézeteivel. Elhatároztam hát, hogy bemutatom valakinek, aki tőlem sokkal bölcsebb, és aki egész életét a földnek és állatainak szentelte.

Pista bácsi még egy másik világ szülötte, akinek tanyájához hasonlót talán csak a gyerekeknek készített mesekönyvek lapjain látni. Van ott minden: fejős tehenek, ugrándozó kecskegidák, juhok, malacok, kacsák, libák, gyöngytyúkok, galambok. Valóságos szín- és hangkavalkádban él. Minden állat megtalálja ott a maga helyét; van patak, tavacska, gyümölcsös, kaszáló, legelő, rendezett konyhakert. Valóságos földi paradicsom. Olyan élet veszi körül a hetven év körüli gazdát, amiről sokan csak álmodunk. Mindezt egyedül tartja rendben felesége halála óta.

A legjobb pillanatban érkeztünk, legalábbis az én szándékaimnak megfelelően, Pista bácsi ugyanis épp nyulat vágott. Paprikást készült főzni nokedlivel, az a kedvence. Épp a fészerben darabolta a nyulat, amikor odaértünk. Emma azonnal kifordult a faépületből, mikor meglátta, hogy mibe keveredett. Saját elmondása szerint soha életében nem látott még vágott állatot, csak az „anti-reklámfilmjeikben”. Amíg kint próbálta összeszedni magát, legalább volt alkalmam Pista bácsit felkészíteni néhány, esetleges kellemetlen kérdésre, noha

a legkisebb jelét sem láttam rajta, hogy bármivel is zavarba lehetne hozni.

Nyugodt mozdulatokkal elővette fehér kendervászon konyharuháját, letakarta a zománcos tálba darabolt nyulat, és kiléptünk a fészerből.

Majd elhangzott ez a beszélgetés:

- Ez szörnyű! Ne haragudjon, de én ezt nem tudom elfogadni. Hogy képes valaki csak úgy megölni egy állatot? - kérdezte zaklatottan, könnyeivel küszködve Emma.

- Hát, ahogy öregszem, nekem is egyre nehezebb, mert tudja, eszembe jut, hogy én sem élek örökké. Mi lesz akkor ezzel földdel? Mi lesz ezekkel a gyönyörű állatokkal, ha én nem leszek? Tudja, hogy ebből a fajta nyúlból már alig egy-két embernek van csak az országban? 

- De hát most ölt meg egyet! Hogy, de tényleg, hogy mondhatja azt, hogy ha maga nem lesz, akkor… – itt szó szerint szinte elfulladt a feldúlt lány, majd folytatta: – Ha maga nem lenne, még most is élne az a nyúl!

Az öreg keserűn elmosolyodik, pár lépést tesz a kerítés felé, és nekitámaszkodva a távolba réved. Rámutat egy összeroskadóban lévő házra, melynek udvarát már benőtte a gaz. Előtte hatalmas területen gondozatlan bozót, ahol még maradt valami a legelőből, azt a vaddisznók kezelhetetlenre túrták, rajta majd méteres sás és gaz. Az öreg némán állt, majd nyelt egy nagyot és megszólalt:

- Látja ott azt a távoli házat?  Az a bátyám tanyája volt. Ha látta volna, hogy neki milyen nyulai voltak! Micsoda juhai! Olyan magyartarka tehene, amilyen ma már talán nincs is! Látja mi van most ott? Egy gazdátlan föld, amit lassan teljesen benő a gaz. A gyerekei eladták valami ügyvédnek, aki állítólag magas összegű támogatást kap rá, ha nem csinál vele semmit. Legalábbis így mondják, de én ezt már nem is értem. Na, hát ez lesz itt, ha én már nem leszek. Nagyapámé volt ez a föld, aztán apámé, most az enyém. Aztán, ha meghalok a maguké lesz. Hol lesznek akkor ezek az állatok? – fordult Emmához.

-  Szerencsére ma már nem kell ölnünk azért, hogy életben maradjunk.

Ha mindenki belátná ezt, azzal megmenthetnénk a Földet, minden embernek jutna bőségesen táplálék, sokkal egészségesebbek lennénk és az állatok békében élhetnének – felelte a lány.

Az öreg ismét mosolyra húzta a száját, mosolya most valósnak hatott, de nem szólt. Emma folytatta:

- Tudja, hogy egy 1 kg sertéshús előállítása 50 km autózás szén-dioxid-kibocsátásának felel meg, és 6000 liter víz kell hozzá? Egy négyszemélyes család heti egy sajt- és tejmentes napja olyan, mintha négy hétig nem használnának autót. Ha így folytatjuk, a húsevés teljesen kizsigereli a bolygót!

Pista bácsi végignézett Emma városi öltözetén, fehér edzőcipőjén, krémszín nadrágján, kezében tartott okostelefonján, majd a kapu előtt álló autóra pillantott. Mosolya szerintem mindent elárult, de csak nézett maga elé elgondolkodva, majd elnevette magát.

-  Csakugyan megmérték, hogy mennyi vizet ivott egy disznó, amíg le nem vágták? Hát ilyet még tényleg nem halottam. Nézze már meg ezeket a malacokat! Ott dagonyáznak a patak mellett. Maga szerint mennyi vizet ihattak ma a patakból? – kérdezte szórakozottan.

Emma egyre ingerültebb lett. Látszott, hogy ő ma háborút vív és haragszik mindenkire, de főleg rám, hogy ilyen helyzetbe hoztam… ma egyedül kell nyernie, számok nélkül. Komolyan, sietve válaszolt.

-  Akkora mennyiségű húsra van ma már szüksége az emberiségnek, hogy ezt csak nagyüzemi méretű állattartással lehet kielégíteni, ahol igen, ennyire pontosan ki lehet számítani, hogy mit okoz a húsevés a környezet számára. Nem beszélve a rengeteg szántóterületről, amit azért kell bevetni gabonával, hogy legyen az állatoknak mit ennie. Pedig ugyanakkora területen hússzor annyi vegán ember szükségletét lehetne előállítani.

Pista bácsi kicsit elszomorodott, látszott, hogy hiába is mondana bármit, így hát lezárta a beszélgetést.

- Tudja mit látok én most? Azt, hogy

maga idejött az autójával, a fehér cipőjében, belelépett a tyúkszarba, amiről azt sem tudja, hogy melyik az, és feltart engem már majd’ fél órája.

Fél óra alatt már felseperhettem volna az udvart, vagy megkapálhattam volna egy ágyást. Nekem mindegy, hogy maguk zöldséget esznek vagy húst, és a Földnek is mindegy, mert akár így, akár úgy, maguk közül egyik se fog vele csinálni semmit. Én gyerekkorom óta ezen a földön élek és büszke vagyok rá. Nincs a környéken több ilyen tanya, ilyen gyümölcsös és nincsenek ilyen állatok. Azért, mert sosem engedtem, hogy egy fél óránál tovább beszéljek olyan emberrel, akiknek mindegy, hogy mit mondok, mert semmit nem akar megérteni belőle… amikor csinálhatnék is valamit, hogy még jobb legyen. Jobb nekem, jobb az állataimnak, a növényeimnek és a földemnek. Ha maga is akar tenni valamit a Földért, akkor ezen gondolkodjon el. Nem az számít, hogy a boltból mérgezett zöldséget vagy mérgezett húst vesz-e, hanem hogy aki csak élősködik a földön, és nem hajlandó gondjába fogadni, úgy szeretni, mint tulajdon gyermekét, az nekem ne beszéljen arról, hogy én hogy teszem tönkre. No, Isten áldja magukat, és Isten irgalmazzon nekünk!

A beszélgetés érthető módon ezen a ponton nagyjából véget ért, hazaindultunk. Az autóban Emma szótlan volt, meredten bámult maga elé, néha fejcsóválva ismételte: „Nem érti, nem érti!”. 

Ha tetszett ez az írás, Földi Ádám hasonló cikkeit ide kattintva érheted el, további környezetvédelemről szóló írásainkat pedig itt találod.