A tengersík Alföld és a mély völgyekkel szabdalt, hullámzó bércekkel bíró Bükk-hegység mezsgyéjén számtalan érték bújik meg. Erre a tájra érve mindig azt érzem, nagyobbat dobban kis hazánk lüktető szíve: vándorló népek regéi, a szőlővesszőkön cseppenő nektár világhírű mámora, hős vitézeink bátorsága, a barlanglakások és kaptárkövek misztikus titokzatossága: nincs hiány ezekből Tibolddarócon sem, hol a vándort egyszerű áthaladásra készülve megtorpantja a szőlőföldek időtlen nyugalma, a hordóba zárt múlt és a tufába vájt emlékezet.
Nyitott szívek, nyitott pincék - ha megnyitjuk Tibolddaróc weboldalát, ez a köszöntő fogad. Bár pincék nem voltak nyitva ottjártamkor, mégis olyan volt az egész település, mint egy nyitott lovagregény: szelídségével, mégis vadregényességével, számos értékével és lebilincselő hangulatával elrepített egy meseszerű, páratlan világba.
Tibolddaróc apró település a Bükkalja szívében, mégis olyan hely, amely első pillantásra magával ragadja az embert. Eger, Mezőkövesd és Miskolc között megbújva különös határvidék: itt találkozik az alföldi táj szelíd nyugalma a Bükk vadregényes vonulataival.
Olyan itt, mint egy nyitott történelmi könyv lapjait böngészve: lépéseinket kísérve minden utca, domboldal és tufába vájt üreg mesélni kezd. A község neve már a XIII. századi írásos emlékekben feltűnik, története pedig évszázadokon át összefonódott nemesi családokkal, birtokokkal és a Bükkalja borkultúrájával. Kastélyok, kúriák, templomok, kálvária, pincefalu és barlanglakások sorakoznak egymás mellett egy olyan vidéken, ahol a riolittufa nemcsak a tájat, hanem az itt élők életformáját is alakította. A falu fölé emelkedő kilátóból egyszerre látszik a végtelen síkság és a Bükk hullámzó hegysora – ritka panoráma ez, amely szinte jelképe Tibolddaróc különleges fekvésének. Itt a történelem nem múzeumi vitrinek mögött él, hanem a pincék falában, a szőlőhegyek csendjében és a régi kövek között tovább lélegzik. Tibolddaróc talán nem tartozik Magyarország legismertebb úticéljai közé, de éppen ez adja meg varázsát: egy felfedezésre váró, csendes ékszerdoboz a Bükkalja peremén.
Daróc rövid története
A község története egészen a bronzkorig nyúlik vissza: a területen talált leletek fejlett kultúráról árulkodnak, később pedig szláv földművesek és állattenyésztők éltek itt. A honfoglalás után Tibolddaróc az Örsúr nemzetség birtoka lett, nevét pedig feltehetően a birtokos Tibold nemzetségről kapta. A „Daróc” név eredetére több magyarázat is született: egyesek szerint szláv eredetű foglalkozásnév, mások a királyi solymárokhoz kötik az elnevezést. A település neve már az 1332–35-ös pápai tizedjegyzékben is szerepel, ami arra utal, hogy a korabeli viszonyok között számottevő falunak számított.
A Tibold család birtokai az évszázadok során tovább gyarapodtak, története pedig szorosan összefonódott a környék nemesi családjaival. A török hódoltság idején Tibolddaróc is súlyos veszteségeket szenvedett, a település idővel csaknem teljesen elnéptelenedett. A XVIII. század elején székely és stájer családok települtek a völgybe, új életet hozva a faluba, ahol hamarosan ismét gyarapodó közösség és egyházi élet bontakozott ki.
Tibolddaróc múltjának egyik legkülönlegesebb fejezete a barlanglakások világa volt: a múlt század elején a lakosság jelentős része tufába vájt otthonokban élt, sokszor nehéz körülmények között. Az 1930-as évektől kezdődő szociális programoknak köszönhetően fokozatosan új házak épültek, majd az 1950-es évekre a barlanglakások mint lakóhelyek korszaka lassan lezárult. A hajdani pinceodúk ma már nem a nélkülözést idézik, hanem a Bükkalja borkultúrájának és közösségi életének különleges emlékei, ahol a múlt emlékei ma már jókedvvel és vendégszeretettel találkoznak.
Séták, túrák, látnivalók a környéken
Tibolddaróc tipikusan a kedvenc úti céljaim közé tartozik: túra-és idegenvezető szakemberként nem csak azt nézem, hogy milyen természeti kincsek lapulnak az erdők-mezők mélyén, de azt is, hogy milyen értékeket rejt az ezekkel kapcsolatos város vagy település, hiszen egy átfogó turisztikai látogatás alkalmával nagyon fontos, hogy a kettőt együttesen vizsgáljuk. Daróc számomra pont ilyen: mesés természeti helyszínek, izgalmas, változatos és rendkívül látványos túrautak hálózzák be a környéket, ám a településen belül is lépten-nyomon lebilincselő látnivalók sorával találkozhatunk, melyeket egy rövidebb séta, de egy hosszabb túra útvonalára is felfűzhetünk.
Majtényi-kúria
A Majtényi család az Árpád-kori 108 magyar törzs egyikéből vezeti le eredetét, s több vármegyében volt birtokos. A család neve a térségben több helyen is megjelenik. Nemesi és bárói ágai voltak ismeretesek. Későbarokk épület, a XVIII. század végéről klasszicista és későbbi átalakításokkal. Enyhén lejtős terepen álló, L alaprajzú, földszintes épület. Középrizalitos négyablakos homlokzata magas lábazaton emelkedik a támfallal kiképzett alsó udvar fölé. Az udvari homlokzat elé utóbb öt pillérre támaszkodó, L alaprajzú, csehsüvegboltozatos tornácot építettek, melynek szélső szakaszát szobává alakították, másik kiugró részét beüvegezték. Öt szobája stukkós boltozattal fedett. Az egyikben kör alaprajzú, kétszintes, copf díszekkel ékes cserépkályha a XVIII. század végéről, a főhomlokzaton barokk ablakszemöldök található. Az egykori Majtényi-kúriát az utóbbi években szépen, igényesen felújították.
Árpád-házi Szent Erzsébet római katolikus templom
A honfoglalást követően ezt a helyet az Örsúr nemzetség kapta szállásbirtokul. E nemzetségből sarjadt az a Tibold, akitől a település a nevét kapta. Tibold családja építette azt a feltehetően első daróci keresztény templomot, melynek papja a korabeli feljegyzésekből ránk maradt írásos emlékek szerint 1332/37-ben 5-6 garaspápai tizedet fizetett.
A jelenlegi késő barokk-klasszicizáló, műemléki védettség alatt álló templom alapjait 1816-ban Zwenger József egri kőműves tervei szerint rakták le. Pénzhiány miatt azonban csak félig tudták felhúzni a falakat. Helyi katolikus földesurak 1829-ben összeadták a hiányzó összeget, így teljes felépítésére 1836-ban került sor. A templom hossza 33 m, szélessége 12 m, magassága 15 m, 1 hajós szentélye felől kontyolt, nyeregtetővel fedett. A 45 m magas torony 1904-ben épült a templom főhomlokzata előtt, melynek látványa messziről uralja a tájat. A viszonylag nagyméretű épület magas homlokzatán, a faragott kőlapokkal burkolt lábazat fölött vakolatlan nyerskő felületek találhatóak. 1908-ban készültek el a Ligeti Sándor készítette színes üvegablakok, amelyek 1-1 szentet ábrázolnak. Mivel a templom fő védőszentje Szent Erzsébet, a főoltárkép őt ábrázolja, amint alamizsnát oszt a szegényeknek.
A mellékoltár mögötti képen azt a pillanatot látjuk, mikor Szűz Mária meglátogatja Keresztelő János édesanyját, Szent Erzsébetet. 1963-ban Takács István mezőkövesdi festőművész készítette el a ma is meglévő festményeket. A templom orgonája, az építési kor színvonalának értékes műszaki alkotása. A szószék alatt láthatjuk azt a rózsafüzért, amelyet a búcsúk alkalmából vittek magukkal a hívek, ahogyan a főoltáron látható Mária képet is, melyet minden alkalommal négy ember hordozott. A mennyezeti képen az utolsó vacsora tekinthető meg. 1998-ban a padok alá villanyfűtés került. A templom mellé 1794-ben kőből épült meg a plébánia, báró Majthényi Károly segítségével, ami ma is otthont ad, immár felújított állapotban a mindenkori helyben lakó plébánosnak.
Kálvária, pincesor és barlanglakások
A templom mellett indul az ösvény a hegycsúcs felé, melyen a helyi kálvária útvonala is halad, szintén nemrégiben felújított stációkkal, teljes útvonalán tavasztól őszig virágzó cserjékkel, bokrokkal, virágokkal, sziklakerttel, padokkal, korlátokkal szegélyezett hangulatos, természetközeli sétányon.
A keresztút utolsó állomása egy, a pincék között megtalálható sziklakápolna, ahol emlékképpen a hajdani stációk maradványa is elhelyezésre került. Erre emlékeztet az alábbi felirat: „Közadakozásból, a hívek munkájával megépült, 1947. szeptember 28-án felszentelt, majd politikai nyomásra elhanyagolt és tönkrement Kálvária stációinak itt látható maradványai szolgáljanak örök mementóul arra, hogy Istenbe vetett hit nélkül nincs más, csak romlás és pusztulás.”
A tibolddaróci pincerendszer kialakulása nyilvánvalóan a borkészítéssel azonos időszakban jött létre, melyről pontos adatok nem állnak rendelkezésre. Csak feltételezhető, hogy a kelta majd a hun birodalom időszakában már létezhetett borászati kultúra ezen a vidéken, ahogy az egri és a mátrai borvidék több településén is. A több millió köbméternyi kifaragott pince hatalmas érték a térségben. Az utcákról, utakról nyíló, tufába faragott pincék és volt barlanglakások térfogatát lehetetlen pontosan megállapítani a változatos és felmérhetetlen méretek miatt. A kisebb borospincékben a hagyományos fahordók és a klasszikus borászati eszközök mindmáig jelen vannak. Borászati szempontból ezek a pincék kifogástalan értékekkel rendelkeznek. Hőmérsékletük évszaktól és fekvéstől függően 8–12 °C között változik. A pincék megfelelően szárazak és a helyi szokásoknak megfelelő módon „léleklyukkal” ellátva folyamatosan szellőznek.
Az első magyarországi népszámlálás 1786-ból származó adatai szerint Darócon 250 lakóházat írtak össze, az 1870. év elején pedig már 387 ház. A századfordulóra azonban a lakóházak száma megfogyatkozott 316-ra, ugyanis egyre többen költöztek barlanglakásokba. A barlanglakások XX. századi rohamos terjedését mindenképp jól mutatja, hogy miközben a falu lélekszáma a századfordulókor 1805-ről 1920-ig 20 százalékkal emelkedett, a lakóházak száma 316-ról 182-re fogyatkozott. Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című könyvében részletesen foglalkozik a tibolddaróci barlanglakásokkal és lakóikkal, bemutatva azok negatívumait. Ezenfelül több napilap is szenzációként közli 1928-ban hogy Tibolddarócon 168 barlanglakásban 1150 lélek lakik a legprimitívebb körülmények között. Az 1930. évi népszámlálási adatok szerint 238 lakóházon kívül Darócon 215 barlangház volt, ezekben lakott a falu népességének 60 százaléka, 1463 személy.
A barlanglakások keletkezésére kétféle feltevés van. Az egyik abból indul ki, hogy a táj egészen ősi településhely, ahol az első letelepülők koruk színvonalának megfelelő barlangokat vájtak. A másik feltételezés szerint a vidék egykori földesurai a síkon elterülő szántóföldekből sajnálták a helyet a jobbágyok házhelyei számára, és így azoknak a semmire se használható köves domboldalon kellett odút vájniuk maguknak. Valószínű, hogy mind a két feltevésnek valós alapja van.
A barlanglakások felszámolása a Horthy korszakban kezdődött. A bükkaljai barlanglakások nyomorát még a magyar illetékesek sem tűrhették minden cselekedet nélkül. Egy miniszter Tibolddarócon átutazván megrémült a látványtól és 1936-ban az úgynevezett Halassy-féle telken a barlanglakók új otthonaként felépült egy új falurész Mikszáthfalva néven.
A beköltözésnél előnyt élveztek a nagycsaládosok és hadirokkantak. Későbbiekben azonban, mikor az átköltözöttek gyermekei megnőttek, sokan új családot alapítva visszaköltöztek a partoldalba, a volt barlanglakásukba. Ezt megakadályozandó, sokat berobbantottak és úgynevezett ördögcérnával ültették tele a hegyoldalt, mert ennek a növénynek a gyökere be tud hatolni a riolittufába és szétmállasztja azt, így veszélyesebbé téve a lakásokat.
A barlanglakók helyzetének javítása érdekében újabb akció indult az 1940-es évek végén, állami támogatással további új lakások építésére. Így 1955 szeptemberében 131 barlanglakó új házba költözhetett a Rákóczi telepen. A továbbiakban 1970-ig 29-re csökkent a barlanglakások száma. Az utolsó barlanglakó egy idős bácsi volt, aki 1986-ban halálozott el. A fennmaradt barlanglakásokat a falu lakói borospinceként használják. Az egykor hét szintet elfoglaló, utcákat képező barlanglakásokat ma a település próbálja újra felfedezni és szeretné turisztikai célra hasznosítani.
Kilátó és panorámaterasz a falu felett
A barlanglakások felett, a falu fölé magasodó hegyoldal tetején 2021 óta igényesen kialakított szabadidőpark, díszkert, mosdó, tűzrakóhelyek, pihenőpark, játszótér, emlékhely és fából épített, hét méter magas, két szintes kilátótorony is várja a kirándulókat.
Az épület tetejéről nem csak a falu és a Sályi-patak völgye felé, de a Matyóság, a Borsodi Mezőség és a Bükk bércei felé is lebilincselő panoráma nyílik – kiváltképp különösen szép a táj tavasszal, amikor ezernyi cserje és vadvirág bontja színes szirmait, valamint aki kedveli a különleges természeti jelenségeket, annak – a tájolás végett – érdemes napkeltekor vagy holdkeltekor felkapaszkodni a kilátóteraszra.
A kilátó alatt Szent Donát védőszent vigyázza a bükkaljai tájat. A Tibolddaróc fölé magasodó Pulykás-tetőn a helyi szőlősgazdák az 1750-es években állították fel első szobrát, mivel Szent Donát a szőlőművesek és borvidékek egyik védőszentje. Különösen villámcsapás és jégeső idején kérték közbenjárását. Szent Donát neve jelentése „Istentől született” vagy „ajándékba adott”. A hagyomány szerint Julianus császárral együtt nevelkedett, majd Arezzo püspöke lett. Számos csodát tulajdonítottak neki, legismertebb a széttört kehely csodás helyreállítása. A keresztény hithez való hűsége miatt végül vértanúhalált szenvedett Kr. u. 380 körül. Az eredeti szobor az 1960-as évekre elpusztult, ezért az önkormányzat felkérésére Hermann Zsolt szobrász elkészítette annak rekonstrukcióját. Az új szobrot — amelyen Donát kezében szőlőfürtöt tart a védelem jelképeként — 2003-ban avatták fel.
Ez Tibolddaróc… élő történelem, ahol minden lépésünk mellé párosul valamilyen izgalmas, lebilincselő látnivaló. A bükkvidéki bor sajátossága, a barlanglakások és a benne élő családok viharos történetei, a nyugalmas táj hívogató csendje, vagy éppen a szőlősorok közül felszálló fohászok visszahangja.
Az összeállításban ugyan már nem kapott helyet, de szemrevételezést érdemel a falucska szolid, mégis szívet melengető központja a Nepomuki Szent János szoborral és a Halassy kastéllyal vagy éppen a falutól körülbelül 4 kilométer távolságban található Tibolddaróci Kőhodály, mely történelmileg és gazdaságilag is szintén fontos emléke a bükkaljai térségnek.
Kertek és a virágok határtalanul
Kirándulástippek kertrajongóknak a határon túlra
