Észak-Magyarországon, Borsod-Abaúj-Zemplén vámegyében, a kis magyar mezőségen járunk. Végtelennek tűnő pusztákat, legelésző nyájakat, gémeskutakat és majorságokat lát itt az átutazó, de ha részletesebben körültekintünk, hamar észlelhetjük: kastélyok és hajdani uradalmak, középkori romtemplom, rejtélyes kunhalmok, neves síremlékek, ódon famatuzsálemek és egy igencsak gazdag tájvédelmi körzet emeli a szépségével egyébként is hívogató vidéket. Nézzünk körül, miről mesél a Borsodi Mezőség!
Vezetett túráim során elengedhetetlen a precíz, pontos forgatókönyv. Ekkor nincs helye az improvizálásnak. Bejárt utak, ütemezett menetrend, előzetesen megszerezett információk, helyismeret. Ellenben személyes utazásaim alkalmával, amikor én magam is felfedező vagyok, gyakran hagyatkozok térképes alkalmazásim tippjeire: vajon mi újat mutat, amit még nem láttam?! Így keltette fel figyelmemet a mezőnyárádi romtemplom, majd a Majthényi mauzóleum, valamint a család impozáns kúriája és annak rejtett, ám annál megkapóbb parkja – no meg persze a páratlan borsodi mezőségi táj.
Kúriakert a Borsodi Mezőség peremén
A Majthényi család 1775-ben, vásárlás útján jutott a mezőnyárádi birtokhoz. Első tulajdonosa Majtényi Károly volt, majd egyik fia, Pál, s az ő leszármazottai laktak Mezőnyárádon. 1790-ben egy oklevél szerint már engedélyt kaptak egy családi kripta felépítésére a kúriájuk mögötti díszkertben. A család egykori kúriája napjainkban a Boldog Sándor István Katolikus Általános Iskolának ad otthont.
Az iskola honlapja és az épület kertjében található információs táblák mesélik, hogy a környék leggazdagabb főura a feleségével és a fiával (akit az emberek csak kisbárónak hívtak) lakott itt. Az úrilak eredeti épülete a mostani ebédlőtől a tanári szobáig tartott, a napjainkban látható beüvegezett folyosó még nem létezett.
Az épületben ebédlő, hálószobák és a szalon volt, a konyha pedig az imént említett üvegezett folyosó helyén állt.
Az uraság birtokán több cseléd, kocsis és kertész is szolgált. A feleség jószívű teremtés hírében állt, szerették az emberek. A helyiek elbeszélése szerint a tekintetes úr ültettette azokat a gesztenyefákat, amik mára hatalmas lombkoronával büszkélkedhetnek a parkban. A kúriaépülethez díszpark is tartozott, szépen kialakított virágágyások, díszbokrok szegélyezték, és a jelenlegi kőkerítés helyett kő alapzatú fakerítés védte a kíváncsi tekintetek elől a bárói birtokot. Idős mezőnyárádi lakosok meséiből tudjuk, hogy a park nagyon szép, gondozott volt. A báró úr külön kertészt alkalmazott, hogy a kúria épületének környezete is mindig a legszebb pompájában ragyogjon. Nagyobb ünnepek alatt (például búcsújárás) a falubeliek is bemehettek a parkba, ám az egyébként el volt zárva az egyszerű emberek elől.
Majthényi Ádám földbirtokos, császári és királyi kamarás özvegye, Fáy Adrienne asszony az 1918-ban tomboló spanyolnátha-járvány áldozatául esett László fia emlékére önálló plébániát és iskolát alapított Mezőnyárádon. Ezen kívül végrendeletileg egy új templom építéséről is gondoskodott, lakóházát pedig a magyar szalézi rendtartományra hagyományozta. Ezáltal gondolta megvalósítani szíve vágyát, hogy a díszkertben levő családi sírbolt állandóan szerzetesek gondozásában maradjon. Ily módon lett a Majthényi kúria a nagyszívű édesanyának 1925-ben bekövetkezett halála után 12 esztendőre a magyar szalézi novíciusok fellegvára.
Ez idő alatt a park már nem volt tiltott terület a falusiak számára. A kispapoknak hála, pezsgő kulturális élet költözött a faluba, például rendszeres színi előadások formájában. A II. világháború után már nem sikerült visszaállítani a park régi szépségét, ám jelenleg is a falu, az iskola, valamint a környék egyik meghatározó szabadidőközpontja, melynek az öreg fákon túl jelentős látványossága a szebb napokat látott, állapotában felújítást igénylő Majthényi mauzóleum, mely építészeti és történelmi szempontból is a környék egyik fontos emléke.
Személyes tapasztalatom szerint van valami mélyen megnyugtató abban, amikor az ember egy ilyen csendes, rejtett, de zöldellő parkban sétál. Az első lépések után már el is halkul a külvilág zaja – csak a lombok közt átszűrődő fény tánca marad, és a madarak, valamint a levelek halk neszezése.
Az egykor illusztris vendégeket fogadó ösvények ma is kacskaringósan vezetnek a fák között,
mint akik maguk sem sietnek sehová, csak hívogatnak, hogy időzzünk és lassuljunk még egy kicsit – manapság nagy szükség van erre az időzésre, lassulásra. Tökéletes hely erre egy ilyen csendes park, egy titkos kis kert, ahol a természet és a történelem kéz a kézben jár.
Romtemplomba torkolló falusi utca
A történelmi, s egyben vallási értékek rajongójaként, tisztelőjeként nincs templom, kápolna, székesegyház, ahová utazásaim során be ne térnék. Így volt ez a mezőnyárádi romtemplom esetében is. Egy telefonos térkép-applikációnak köszönhetően leltem rá az épület maradványaira, s a helyszíni felfedezéssel párhuzamosan – szokásomhoz híven – történetét is rögtön kutatni kezdtem.
A rendelkezésre álló forrásokból kiderül, hogy a kis falusi, egyenes záródású, román stílusú templom a XIII. századra keltezhető. A kozepkoritemplom.hu összefoglalójából kiderül, hogy a mai község területe már több ezer éve lakott: ezt támasztja alá az a bronzlelet együttes, amely 1974-ben, egy Kossuth úti építkezés alapozásakor került felszínre.
Az első okleveles említés 1238-ból származik: IV. Béla által a johannitáknak adott birtokok között felsorolnak egy Narrag nevű területet, mely a mai Mezőnyáráddal megegyező lehet. A forrásokban különböző alakokban fordul elő a település megnevezése: olvasható Narad, Narag és Baratinarag változat is.
A falu határában ma is látható templomrom szintén a XIII. századból, annak is a második feléből származik, s e templom felépítéséből már nagyobb számú, állandó lakosságra lehet következtetni, kiknek életét a pusztai állattartáson túl a kereskedelem is meghatározta (vámszedőhely volt.)
A település hivatalos honlapjáról többek között az is kiderül, hogy az oszmán seregek pusztítása, majd az 1725-ös tűzvészben jelentősen elpusztította, majd 1728-ban újraépítették és a korabeli barokk, stílus jegyeivel kibővítették. 1812-ben Benitzky Mária, Majtényi Pál özvegye ismét helyreállíttatta, ekkor egy kisebb torony is épült. A tetőzet fém megerősítést és zsindelyfedést kapott.
A község új temploma 1936-ban épült fel, vélhetően ezért nem állították már helyre a régi, román templomot. Ennek ellenére 1954-ig továbbra is rendeltetésszerűen használták, ebben az évben zajlott benne az utolsó esketés és keresztelő. Ezt követően a helybeliek – ahogy az sok hasonló sorsú épület esetében ismert volt, főleg a háborúk után – a használaton kívüli templomot elkezdték lebontani, széthordani. Köveit lakóházak és melléképületek építéséhez használták fel. Mire az egyházközség hivatalosan kezdeményezte védett műemlékké nyilvánítását, jelentős részét már elhordták, így a dél-borsodi térség egyik legrégebbi építészeti emlékének mára sajnos csak torzója látható.
Karnyújtásnyira a Borsodi Mezőség Tájvédelmi Körzet
A Borsodi Mezőség nemcsak történelmileg fontos része hazánknak (pl. Mezőkeresztesi csata), hanem ökológiai szempontból is különleges: az Alföld északi peremén, a Bükk keleti vonulatának lábainál elnyújtózó, rejtelmes vidék. Régen mocsaras rétek, dús legelők, gazdag flórával bíró puszták jellemezték, melyek a természetes vízjárásnak köszönhetően rendkívül változatos élővilágot tartottak fenn. Bár a terület nagy részét mára a mezőgazdaság vette birtokba, még mindig találhatók védett maradványterületek, például a Borsodi Mezőség Tájvédelmi Körzet, ahol túrázók megfigyelhetik a puszták madarait – különösen a tavaszi és őszi vonulási időszakban –, valamint a térség védett növényeit, vadvirágait.
Ha azt mondjuk, „puszta” vagy „alföldi táj”, a legtöbb embernek a Hortobágy vagy a Kiskunság képei ugranak be: hatalmas nyílt terek, szikes legelők, gulya, ménes, gémeskút, tikkasztó nyári napfény, porzó utak. Ezek a tájak valóban ikonikusak – de Magyarország alföldi vidékei is rejtenek unikumokat.
A Borsodi Mezőség például egy csendesebb, zártabb, mozaikosabb táj, ami több szempontból is különbözik a híresebb alföldi pusztáktól.
A Bükki Nemzeti Park kezelésében álló tájvédelmi körzet igazán gazdag élőhely: a változatos madárvilág különösen értékes tagjai a túzok, a kerecsensólyom, a kék vércse, a parlagi sas és a szalakóta. A kis őrgébics is a terület legjellemzőbb pusztai élőhelytípusait részesíti előnyben. Őszi vonulás idején a darvak és a vadludak tömegei, a tavaszi időszakban pedig a parti madarak nagy csapatai lepik el a pusztai élőhelyeket.
Növényföldrajzi szempontból értékes fajai a kígyófarkfű, az erdélyi- és a vékony útifű, a bárányparéj és a heverő seprűfű. A szikes mocsarakban tenyészik a gyakorinak mondható kisfészkű aszat, a kétsoros sás, a pannon bennszülött buglyos boglárka és a sziki boglárka. Állományalkotó a vízi harmatkása, a tavi káka, a sziki káka és a parti sás. A mocsarak igazi ritkasága a zsombéksás, a pompás kosbor, a kornistárnics és a lápi ibolya, melyek termőhelyei egy-egy feltöltődött lápszemmaradvány utolsó maradványai a pusztában.
Megfelelő időjárási viszonyok esetén a sokrétű természet tájképi csodákkal is kiegészül: nem csak a Bükk vonulata, de a Mátra csúcsai, többek között a Kékes, továbbá keletre tekintve a Tokaj-hegy is látszik.
A Borsodi Mezőség nem csak élővilágában jelentős, de természet-turisztikai szempontból is sok lehetőséget kínál. Készülhetünk komolyabb, hosszabb túrákra, melynek során egy-egy fontosabb madármegfigyelő helyet vagy tanösvényrészletet is érintünk (leginkább tavasszal vagy ősszel látványos a mezőségi táj), de közlekedhetünk kerékpárral, a települések között pedig autóval, menetrend szerinti autóbuszjárattal, de akár egy hosszabb, buszos turisztikai programra is felfűzhetők a térség kincsei.
Nyitókép: Demecs Norbert / Demecs Norbi túrái
