„Soha nem elégszem meg a jóval, mindig jobbat akarok” – ünnepi interjú Básti Julival
Legutóbbi „bástijuli” filmélményem a Seveled volt. Habkönnyű vígjáték, egyszerű karakterek. Ő játszotta a szívbeteg mamát, aki szinte a végét járja. Aztán egy csavart követően egyszer csak főnixmadárként újjáéledt, és mint díva sétált át a vásznon, fittyet hányva az idő múlásának. Csakúgy, mint az életben. A Kossuth-, Jászai Mari-, és immáron Prima Primissima-díjas művésznővel, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjával szakmai titkokról, családi karácsonyokról és a Facebookról beszélgettünk.
Kórházban karácsonykor – így tedd széppé a beteg szeretted ünnepét
112 napja bukfencezett egyet a világunk. A mi kis mikrovilágunk. Nincs kávézás, nincs közös béna szelfi, nincs piacolás, nincs kirándulás. Nincs közös vasárnapi ebéd. Nincs Anyu-ebéd. Van kórház. Van orvossal konzultálás. Nincs látogatás. Van kínzó hiányérzet. Nincs találkozás. Nincs érintés, puszi, ölelés. Van telefon, néha ócska vonal, alig érthető szavak. Van szeretet. Vannak könnyek. Nincs kétség. Van közös éneklés: szép csillagos az ég. Amit gyerekkorunkban énekeltél nekünk, most mi énekeljük neked. Szeretünk. Várunk haza. Bízunk Istenben és szárazon tartjuk a puskaport. Néha átázik a könnyektől, de felszárítjuk. Van okunk a reményre, hiszen egy amazonnal van dolgunk.
Egy reneszánsz ember portréja – Heidl Györggyel beszélgettünk
Voltál már úgy, hogy meghallottál egy dallamot és azonnal abbahagytad, amit csinálsz? Mert szinte beszippantott, valami hihetetlen könnyűség áradt szét a testedben, a lelked mintha megnyílt volna, könnybe lábadt a szemed, és nem találtad a szavakat? Nos, ez történt velem, amikor belehallgattam a Sator Quartet zenéjébe. Először azt hittem, valamilyen filmzenét hallgatok. Olyan volt, mint egy betétdal a Hegylakóból. Vagy talán a Gyűrűk Urából? Szinte láttam magam előtt a távoli tájakat. Létezik ilyen zene? Igen. S óriási szerencsémre az alkotó nemcsak hogy magyar, ő is Pécsett él. Sőt, évek óta ismerem, tisztelem más irányú munkásságát, de fogalmam sem volt, hogy ilyen zenei csodákat alkot. Heidl Györggyel, egy modernkori reneszánsz emberrel beszélgettem.
Vujity Tvrtko önkéntes teknősfelelős Hawaiin, de hazatért, hogy meséljen – interjúnk
Pécsről indult, de a pályafutása a horvátországi Eszéken vett furcsa fordulatot, s azóta szinte az egész világot bejárta. Pulitzer-emlékdíjas újságíró, 575 ezer követője van a Facebookon. Eddig 15 könyvet adott ki, milliós nézettségű műsorokat szerkesztett. Amikor először találkoztam vele, épp a „Ciki, ha ideállsz” kampányt indította. Az volt a célja, hogy az autósok ne foglalják el a mozgássérült parkolókat. Szenvedélyesen szereti a családját, a szülővárosát, az életét, az embereket. Mostanság Hawaiin él, és egy többhónapos előadókörútra jött haza. Mesél. De úgy, hogy elkápráztat, megbabonáz, könnyeket csal a szemekbe, megnevettet. Vujity Tvrtkoval, a sokak számára kimondhatatlan nevű sráccal beszélgettem.
Hajat vág, de nem fodrász – ollóval és alázattal a rászorulókért
„Milyen frizurát kér a kedves vendég? Légiósat szeretnék.” Ezt a párbeszédet nagy eséllyel egy fodrászatban hallhatnánk. Történetünkben azonban szó sincs erről. Itt semmi sem szokványos. A helyszín egy pécsi nappali melegedő, ahol a fedél nélkülieket fogadják nap mint nap. A vendég egy hajléktalan férfi, a „fodrász” pedig dr. Vörös Györgyné, a nyolcvanhárom éves nyugdíjas tanárnő. Mária néni több mint húsz éve készít frizurát a rászorulóknak, mindent egybevetve már legalább 5-6000-szer csattogott a kezében az olló. Persze ennél jóval többet is tesz. Hogy mit és miért, annak jártunk utána.
Látható és láthatatlan mecseki hősök – Debreczeni László pécsi forradalmár mesélt '56-ról
Szülei tanárok voltak, ő maga is pedagógusnak készült, de egy biológiatanár úgy elvarázsolta, hogy az orvosi pálya mellett döntött. Kitűnő tanuló volt, simán bejutott az egyetemre. Aztán ötödévesen az egész élete megváltozott. 1956-ot írtak, s ő cselekvő, tevékeny résztvevője lett a forradalomnak. Debreczeni Lászlóval, egy pécsi diákforradalmárral beszélgettünk.
Hogy szeresselek jól? Szeretetnyelv-kvízünkből kiderül, beszéled-e a legfontosabb nyelvet. KVÍZEZZ!
Van egy elmélet, amely szerint valamennyiünknek megvan a magunk szeretetnyelve, ez azt jelenti, hogy akkor érezzük, hogy igazán fontosak vagyunk, ha azt azon a szeretetnyelven fejezik ki, amit mi a legjobban értünk. Van, akit drága ajándékokkal lehet levenni a lábáról, másnak egy ölelés jelenti a legtöbbet. Jöjjön egy kvíz, amiből kiderül, mennyire ismerjük magunk és szeretteink szeretetnyelvét!
Apjuk nyomdokain járnak a ralis srácok – a Ranga név ma is fogalom az autósport világában
A ralisok világában évtizedek óta fogalom a Ranga név. A pécsi Ranga László, a hatszoros magyar bajnok pályafutását navigátorként kezdte, majd átült a kormánykerék mögé. Szinte az egész életét átszőtte a verseny iránti szenvedély, még otthon, családi körben is gyakran „dolgozott”. A nyaralás is azt jelentette a család számára, hogy versenyekre utaztak. Az aktív versenyzést gyógyíthatatlan betegsége miatt hagyta abba, öröksége azonban máig tovább él: utat neveztek el róla a Mecsekben, az egyik kedvenc versenyszakaszán. Közösségi oldalakon rajongói csoportok emlékeznek rá. Nem pusztán saját hírnevét, sikereit hagyta hátra, hanem mindkét fia követte őt a kanyargós szerpentineken: ifjabb Ranga László és Ranga Péter neve is jól cseng a hazai és nemzetközi ralisportban. A két fiúval raliról, tervekről és szeretett édesapjukról is beszélgettünk.
„Adj egy jelet” – üzenhet nekünk, aki elhunyt?
Ha valakit elveszítünk, abban talán az a legnehezebb, hogy a kommunikáció minden formája megszűnik. Nem látjuk, nem halljuk, nem érezzük az illatát, nem érzékeljük a jelenlétét. Nem érzékeljük? Ez egy nagy kérdés. A hiányban előbb-utóbb megjelenik a vágy: csak még egyszer lehetne, legalább valamiféle kapcsolat... „Kérlek, küldj egy jelet. Csak egyet. Csak valamit.” Az érzés egyre kínzóbb. Aztán egyszer csak megtörténik.
