„Milyen frizurát kér a kedves vendég? Légiósat szeretnék.” Ezt a párbeszédet nagy eséllyel egy fodrászatban hallhatnánk. Történetünkben azonban szó sincs erről. Itt semmi sem szokványos. A helyszín egy pécsi nappali melegedő, ahol a fedél nélkülieket fogadják nap mint nap. A vendég egy hajléktalan férfi, a „fodrász” pedig dr. Vörös Györgyné, a nyolcvanhárom éves nyugdíjas tanárnő. Mária néni több mint húsz éve készít frizurát a rászorulóknak, mindent egybevetve már legalább 5-6000-szer csattogott a kezében az olló. Persze ennél jóval többet is tesz. Hogy mit és miért, annak jártunk utána.

Szülei tanárok voltak, ő maga is pedagógusnak készült, de egy biológiatanár úgy elvarázsolta, hogy az orvosi pálya mellett döntött. Kitűnő tanuló volt, simán bejutott az egyetemre. Aztán ötödévesen az egész élete megváltozott. 1956-ot írtak, s ő cselekvő, tevékeny résztvevője lett a forradalomnak. Debreczeni Lászlóval, egy pécsi diákforradalmárral beszélgettünk.

Van egy elmélet, amely szerint valamennyiünknek megvan a magunk szeretetnyelve, ez azt jelenti, hogy akkor érezzük, hogy igazán fontosak vagyunk, ha azt azon a szeretetnyelven fejezik ki, amit mi a legjobban értünk. Van, akit drága ajándékokkal lehet levenni a lábáról, másnak egy ölelés jelenti a legtöbbet. Jöjjön egy kvíz, amiből kiderül, mennyire ismerjük magunk és szeretteink szeretetnyelvét!

A ralisok világában évtizedek óta fogalom a Ranga név. A pécsi Ranga László, a hatszoros magyar bajnok pályafutását navigátorként kezdte, majd átült a kormánykerék mögé. Szinte az egész életét átszőtte a verseny iránti szenvedély, még otthon, családi körben is gyakran „dolgozott”. A nyaralás is azt jelentette a család számára, hogy versenyekre utaztak. Az aktív versenyzést gyógyíthatatlan betegsége miatt hagyta abba, öröksége azonban máig tovább él: utat neveztek el róla a Mecsekben, az egyik kedvenc versenyszakaszán. Közösségi oldalakon rajongói csoportok emlékeznek rá. Nem pusztán saját hírnevét, sikereit hagyta hátra, hanem mindkét fia követte őt a kanyargós szerpentineken: ifjabb Ranga László és Ranga Péter neve is jól cseng a hazai és nemzetközi ralisportban. A két fiúval raliról, tervekről és szeretett édesapjukról is beszélgettünk.

Ha valakit elveszítünk, abban talán az a legnehezebb, hogy a kommunikáció minden formája megszűnik. Nem látjuk, nem halljuk, nem érezzük az illatát, nem érzékeljük a jelenlétét. Nem érzékeljük? Ez egy nagy kérdés. A hiányban előbb-utóbb megjelenik a vágy: csak még egyszer lehetne, legalább valamiféle kapcsolat... „Kérlek, küldj egy jelet. Csak egyet. Csak valamit.” Az érzés egyre kínzóbb. Aztán egyszer csak megtörténik.

Volt már úgy, hogy felhívtad anyukádat, és nem vette fel a telefont? Hogy milliószor csengetted, és mikor végre felvette, kiabáltál vele, hogy ne csináljon ilyet többet? Hogy a mobil azért mobil, hogy nála legyen. Hogy legyen szíves és figyeljen oda erre. És úgy voltál már, hogy felhívtad anyukádat, és nem vette fel a telefont? És milliószor csengetted, de nem vette fel, és nem kiabáltál vele. Mert a teste megkapta Hiroshimát. Az éjszaka közepén érkezett. Sötétben, némán. Esélyt sem adott. Nem maradt utána más, csak a csend és a mozdulatlanság. Agyi infarktusnak hívják, vagy stroke-nak. Mentő, hordágy, fejcsóválás, hogy „kicsúsztunk az időablakból”. És némán ordítasz magadban, és fohászkodsz a Jóistenhez, hogy tegyen csodát. A családok életébe atombombaként robban be egy agyi katasztrófa – higgyétek el, éppen megélem.

Leszögezem, hogy ez nem lesz sem szomorú hangvételű, sem életrajzi elemeket soroló megemlékezés. Sőt, megemlékezés sem lesz a szó szoros értelmében. Inkább egy gondolattöredék, arról, hogy egy ember miképp válhat ikonná. Méghozzá olyan ikonná, akiért egyszerűen odavagyunk. Akkor is, ha nem ismerjük közelről (lehet, éppen ezért), akkor is, ha tudjuk, ő sem tökéletes. Azért reméljük, hogy mégis az. Számomra ilyen Jean-Paul Belmondo.

Fotók tűzzsonglőrökről, balett-táncosokról, az Anna and the Barbies énekeséről, babákról, kismamákról, modellekről, sportolókról, menyasszonyról és vőlegényről készített képeket egy pécsi fotós – a víz alatt. Igen, még a tűzzsonglőrökről is. Ötletekről, kivitelezésről, technikáról, varázslatos víz alatti világról beszélgettünk Róka Róberttel.

Mi van akkor, ha állandóan időhiányban szenvedsz? Folyamatosan ígérgetsz, hogy majd ekkor, majd akkor. A halogatás a kedvenc taktikád. A szavak között favorit a „majd később”. Pató Pál úr módjára hajtogatod, hogy „ej ráérünk arra még”. És egyszer csak azon kapod magad, hogy már évekkel hagytad magad mögött az összes kitűzött dátumot. Hogy nincs tovább. Észre sem vetted, hogy eltelt a mindenséged, hogy míg mások éltek, te túléltél. Míg mások szerettek, te szorongtál. A dolgok, amiket rendbe akartál hozni, véglegesen elromlottak. A szerelmek, amelyeket be akartál teljesíteni, másokkal teljesedtek be. Nos, ezt történik A szerelem röviden c. film főhősével, Teddyvel is.

Kánikula, hőség, szakad rólam a víz, szaladok, telefonálok, egyik feladat jön a másik után, de ott kattog a fejemben, hogy megvettem a fürdőruhát, hamarosan elmegyek pár nap szabira, és akkor irány a strand, hogy meglegyen a napbarnított bőr, csobbanás a hűsítő vízben, az összegyűjtött, elmaradt könyvek elolvasása, de néhány női magazin, egy kis sudoku is vár rám, tavaly nyár óta. A száguldozó gondolatok közben kecses léptekkel szökdelek a lépcsőn a lapossarkúban.... aztán egy pillanat, és minden megváltozik.

Bizonyára mindenkinek az életében vannak olyan emberek, akik a szívükben különleges helyet foglalnak el. Nekem több ilyen is van. Egyikük olyan, hogy ha ránézek, könnybe lábad a szemem, és a végtelen hála érzése önt el. Hogy miért? Röviden: anyukám és apukám szívét is a kezében fogta. Hosszabban: szívsebészként sok évet ajándékozott a szüleimnek. És mindez szinte a véletlennek köszönhető, hiszen alapvetően műbútorasztalos szeretett volna lenni, de apukája együtt kártyázott a család orvosával, aki azt mondta, legyen a gyerek orvos. Nagyjából ötezer szívműtétet végzett el, és imádja a munkáját. 

Fekete betűkkel kerül be 2021. július 9-e a baranyai Sellye történetébe. A hirtelen jött vihar, és az általa hozott teniszlabda nagyságú jégdarabok brutális pusztítást vittek végbe a kisvárosban. Szinte nincs olyan család, akit ne érintett volna a végítélet-szerű időjárási jelenség. A nagy bajban azonban az emberek segítőkészsége is megmutatkozott. Riportunk.