„Nem vágatom le a hajam, míg anyu meg nem gyógyul” – fogadkozom, és ez a pszichológia szerint jót is tehet

Az úgy kezdődött, hogy egy éve gyakorlatilag atomjaira esett az életünk. Meghalt anyu férje, és épphogy eltemettük, anyu sztrókot kapott. Brutális hónapok következtek. A tehetetlenség, a remény, a reménytelenség, a reményvesztettség, a félelem, a bizakodás váltotta egymást. Folyamatosan pörögtek kint az események, a fejemben a gondolatok. Aztán anyu állapota a prognózistól eltérően szép lassan javulni kezdett. Ez nem azt jelenti, hogy meggyógyult, de halad az úton. A szakemberek – gyógytornász, logopédus – most is csatasorban állnak.

Én pedig hónapok óta azt érzem, hogy mindez nem elég, nem adok meg neki mindent ahhoz, hogy jobban legyen. Eljött a pillanat, amikor azt mondtam, magamból kell adni valamit. És akkor

megfogadtam, hogy addig nem vágatom le a hajam, amíg anyu meg nem gyógyul.

Tizenéves korom óta festik-vágják-formálják a hajamat jobbnál jobb fodrászok. Szeretem az extravagáns, aszimmetrikus, izgalmas formákat. Nem mondom, hogy mindig olyan frizurám és hajszínem volt, ami tökéletesen állt, de ez a fajta változatosság alapvetően hozzátartozott az életemhez a legutóbbi időkig.

A fogadalmamat követően hónapok óta ugyanis itt lóg, ott lóg, se fazonja, se formája.

Semmilyen tekintetben nem látom, hogy valójában hova vezet mindez, de egyre csak növesztem a hajamat.

Belegondoltam, hogy nap mint nap rengetegen teszünk fogadalmakat – például hogy majd jól lefogyunk, jobbak leszünk, új életet kezdünk, leszokunk a dohányzásról, esetleg a csúnya beszédről, böjtölünk a tiszta testért és/vagy lélekért –, de vajon mi értelme van ennek az egésznek? Normális dolog fogadalmat tenni?

Bizonytalankodásom sokadik napján Gács Borókát, a Pécsi Tudományegyetem Pszichológiai Tanácsadó Szolgálatának vezetőjét kérdeztem meg minderről.

„Abszolút normális, hogy fogadalmakat teszünk, amikor szeretnénk valamit elkerülni vagy elérni. Leggyakrabban szilveszterkor fogadkozunk, mert jó dátumhoz, pláne nagy változást hozó dátumhoz kötni az önmagunknak tett ígéretet. Többféle fogadkozást ismerünk, az egyik leghíresebb a keresztény kultúrkörhöz kapcsolódó negyvennapos böjt, aminek célja a testi-lelki megtisztulás, a transzcendenshez való közelebb kerülés. De fogadalom az esküvő is, ahol szimbolikusan összekötjük magunkat egy életre: azt is megígérjük, amire garancia nincs, nevesül, hogy szeretni fogjuk, mert szeretni akarjuk a másikat, s kitartunk mellette jóban-rosszban.

És van az a fajta fogadalom, amiről te beszélsz édesanyád betegsége kapcsán. Annak a betegséghez, veszteséghez kapcsolódó megküzdéshez van köze: a fogadalom révén talán úgy érzed, nyertél némi kontrollt, legalábbis szeretnél nyerni némi kontrollt az események felett. Ez is természetes: egy ilyen elhatározás kapaszkodót ad, hogy megtartsuk magunkat” – összegzi a szakember, mit is csinálok. Persze ezt a típusú fogadalmat sem érdemes a spiritualitás nélkül értelmezni: valahol az a gondolat motiválhat, hogy ha eléggé akarom, és teszek is érte – még ha valami egészen elvont dolgot is –, anyu jobban lehet. Mágikusan, kitartóan remélem ezt. 

A pszichológus szerint ugyanakkor nem érdemes a végtelenségig nyüstölnünk magunkat, ugyanis a fogadalmak akkor tudnak jól működni, ha időhöz kötöttek. Ez azért szerencsés, mert tudjuk, hogy meddig kell kitartanunk, és elfogadjuk: utána sok minden más lesz, mert mondjuk lefogytunk, vagy épp visszatérhetünk a megszokott életünkhöz, mint a böjt esetén. Vagyis bármilyen fogadkozást is teszünk, első lépésként szabjunk határt magunknak. 

Bár nem vagyok biztos abban, normális, amit csinálok, némiképp megnyugtat, hogy azok a fajta fogadalmak, amelyek lemondással járnak, kulcsot jelenthetnek önmagunk mélyebb megismeréséhez. Azzal, hogy lemondunk egy számunkra fontos dologról, megtapasztaljuk, milyen az, hogy valami, ami amúgy természetes a mindennapokban, egyszer csak nincs.

Megismerjük magunkat abból, ahogyan a nehéz helyzetet kezeljük, nem utolsó sorban gyakoroljuk az önkontrollt.

Ami egyértelműen segíthet a fogadalmak betartásában, az az, ha nem akarjuk rögtön az egész világot megváltani, hanem apró célokat tűzünk ki, és apró jutalmazásokat is iktatunk a folyamatba.

„Nagyon fontos a szociális közeg, például az, ha nem vagyunk egyedül és megoszthatjuk másokkal, mire is vállalkoztunk. Minél többen ismerik elhatározásunkat, annál inkább szeretnénk kitartani. Az is nagyon jó, ha valakivel együtt csináljuk végig a böjti időszakot, mert támogathatjuk egymást. Az is lényeges, hogy folyamatosan monitorozzuk magunkat és azt, hol tartunk a folyamatban. Érdemes naplózni a történéseket és az érzéseinket, vagy akár más módon megörökíteni, ami bennünk zajlik, például valamilyen művészi önkifejezéssel. A lényeg, hogy legyen az útnak nyoma, manifesztálódjon valamiben a lemondás és a hozzá kapcsolódó érzelmeink” – javasolja Gács Boróka.

Az is fontos, hogy résen legyünk, és őrizzük meg józanságunkat, ugyanis az is előfordul, hogy egy-egy fogadalom megszállottjává válunk, és tűzön-vízen át ragaszkodunk hozzá, akkor is, ha láthatólag nem működik. Ez már a pszichopatológiai jelenségek körébe tartozik.

„Manapság például egyre gyakoribb az ortorexia, az egészséges életmódhoz való kényszeres ragaszkodás. Onnan tudhatjuk, hogy érintettek vagyunk bármilyen ilyen jellegű problémában, ha azt érzékeljük, hogy amiben annyira hiszünk, az már többet árt, mint amennyit fejlődnénk tőle. Lehet, hogy elhatározásunk már negatívan befolyásolja a mindennapjainkat, például gyengíti szociális kapcsolatainkat vagy veszélyezteti az egészségünket. Pontosan ezért fontos, hogy folyamatosan monitorozzuk magunkat, kövessük nyomon, hogy érzünk a fogadalmunk kapcsán, van-e értelme még megtartanunk. És mivel mind hibázhatunk, érdemes odafigyelni környezetünk visszajelzéseire is” – magyarázza a pszichológus. 

Én nagyon szeretném, hogy Anyu meggyógyuljon, ezért még kitartok.

Külön öröm, hogy a hajnövesztéshez való viszonyom – legnagyobb meglepetésemre – érdekes fordulatot vett: most, hogy megnőtt a hajam, kiderült, hogy göndör. És egészen jól néz ki. Már fel is tudom tűzni, szóval egyre többféle frizurát készítek belőle, ez egy újfajta változatosság az életemben. És egy kicsit valóban megélem a saját belső fejlődésemet, alakulásomat. Mert miközben látom, hogy egyre hosszabb – és dúsabb – a hajam, azt is megtudtam magamról, hogy egy valódi célért valódi lemondásra is kész vagyok.