Nyugaton már négy évtizede létezik egy különleges tudomány: a neve gerontechnológia. Az eindhoveni műszaki egyetemen még külön tanszékük is van, s az itt végzett gerontechnológusok szerte a világon jól fizető állásokat kapnak, állami és magáncégeknél egyaránt. De mit is takar ez a hazánkban még mindig szinte teljesen ismeretlen és kissé ijesztő nevű tudomány?

Milyen jó is az, ha a gyermek eljátszik a szobájában, nem zavarja az embert a munka és a többi feladat között, hanem képes egyedül, értelmesen tölteni az időt. Vagy mégsem?

1966-ban egy A. N. Clark nevű geriáter egy sajátos, főleg időskorban jelentkező viselkedési rendellenességet azonosított, amelyet később, 1975-ben egy orvosi folyóiratban megjelent cikkében Diogenész-szindrómának nevezett el. De ki is volt Diogenész, és miért van társadalmunkban egyre több ember, aki hozzá hasonlít?

Évtizedek óta gyűlő kisbolti számlák, megtartott csomagolóanyagok, a polcon sorjázó lukas edények – a felhalmozók lakásában nem egy értelmetlen, sőt egészségre veszélyes gócpontot találunk, ahol kupacba gyűlik a szemét. Idővel az ilyen otthonok maguk gócpontokká, szemétkupacokká válnák, így ha módunkban áll, segítsünk szegény gyűjtögetőn!

A világ fejlett országaiban 60 év felett minden harmadik ember egyszer egy évben elesik. Azt is tudjuk, hogy minden ötödik esés csonttörést vagy komoly fejsérülést okoz, s ezekből idősebb korban sokkal nehezebb felgyógyulni. Éppen ezért nagyon fontos minden ismeret, amely megtanít minket arra, hogyan előzzük meg az eleséseket, és ha „elesésben vagyunk”, abban a bizonyos 1-2 másodpercben mit tegyünk, mit tehetünk. 

Mind láttunk már kellemetlen bejegyzéseket a Facebookon – de remélhetőleg nem mi írtuk őket. Négy tanács, amit tarts szem előtt, hogy ez továbbra is így maradjon!

Vannak olyan emberek, akik könnyedén képesek arra, hogy a felesleges dolgokat elengedjék, de meglepően sokan vannak olyanok is, akik hosszú évekig emésztik magukat, képtelenek túllépni a le- és visszahúzó emlékeken. Nekik szól ez a cikk.

Kiváltképpen nehéz feladat az élettől, ha saját szülőnk gondozójává váljunk. Ugyanakkor ezt is lehet szépen, jól, s károkat okozva is csinálni. Utóbbiról fest tanulságos képet Szabó Magda örökérvényű klasszikusa, amit mindenkinek ismerni kellene.

Az, hogy az idősödés megállítható vagy esetleg vissza is fordítható, ma leginkább csak vágyálom a gerontológusok számára, akik elsősorban abban gondolkodnak, hogy lelassítsák az ún. „ageing”-folyamatot, hogy minél jobb fizikai, lelki és szellemi állapotban öregedhessünk. Azt már tudjuk, hogy a tanácsok és terapeutikus előírások megtartásával, jó genetikai háttér esetén, szerencsés esetben akár elérhetjük a 100-110 éves kort is. Éppen egy magyar származású kutató dolgozik azon, hogy még ennél is sokkal tovább éljünk. 

A járvány egyik legnehezebb velejárója, hogy elszigetel bennünket egymástól. Különösen igaz ez a betegekre és az idősebb generáció tagjaira, pláne, ha bentlakásos intézményben élnek. Ugyanakkor van remény; számos jó példát látunk, miképp lehet mégis tető alá hozni egy-egy találkozást. Külföldi és hazai példákat hozunk. 

Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy jelenleg az időskor „pestise” a demencia. Sajnos ez a súlyos betegség 2015-ben már 47,5 millió embert érintett a világon, s ebből 6,4 millió az Európai Unióban él. Ez azonban csak a betegek becsült száma. Körülöttük ott van még a „profi”, szakképzett személyzet és az „amatőrök”: hozzátartozók, ismerősök, barátok. E két csoport száma legalább akkora, mint a demencia különféle típusaiban (mondjuk az Alzheimer-kórban) szenvedőké. Elsősorban nekik, az „amatőr” ápolóknak szól ez a cikk.

Milyen jelei és következményei lehetnek annak, ha túl sokat videózik egy gyerek? És mit tehetünk ez ellen szülőként? Egyáltalán: mennyi a túl sok?