Sok mindent köszönhetünk az agyunk jobb féltekéjének, és jó is, ha fejlesztjük. De nemcsak méltatlan, buta dolog is lenne megfeledkezni agyunk baloldaláról! 

Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik egy-egy erős orvosi diagnózis után, amely komoly betegséget mutatott, elkezdtek egészségesen élni, táplálkozni, s évekkel-évtizedekkel tolták el a beígért súlyos állapot beköszöntét, vagy legyőzték a megállapított kórt. De továbbra is kérdés marad az, hogy a világról alkotott alapvető nézeteink vajon tudnak-e változni idősebb korunkban?

Sokat, szerencsére egyre többet hallani a sajtóban az idősek problémáiról, mindennapjairól, és betegségeiről is. Kiemelten fontos a demenciáról és annak típusairól több szót ejteni, hogy mindenki időben felismerhesse a bajra utaló jeleket. Egy ilyen tünetről szól ez a cikk.

Közhelyek között élünk. Kevesen vannak, akik szeretnek a dolgok mélyére ásni, s megérteni, hogy ténylegesen mi az igazság (például a valódi népi bölcsesség), s mi az, amit a felületes gondolkodás miatt igaznak hiszünk, de valójában nem az. Az idősödéssel kapcsolatosan is rengeteg közhely vesz minket körül, s ezek között vannak kifejezetten megbélyegzők (ún. ageisták), és pozitívnak látszók is. Ezek egyike, hogy az „idősödés bölcsebbé tesz”. De valóban igaz ez?

Békés és csendes családanyák és családapák, magányos hatvanasok, magukat jól ellátó, társasági életet élő özvegyek, egyik-napról a másikra, váratlanul neurotikusan kezdenek viselkedni, veszekednek, kiabálnak, kiállhatatlanok lesznek, elsősorban azért, mert nem tartunk rendet, vagy még inkább azért, mert szerintük nem megfelelően tartjuk be ezt. Ami harminc-negyven évig jó volt, hirtelen rossz lesz, s rövid idő alatt azt vesszük észre, hogy már mindennel bajuk van. Mi történik ilyenkor, és mi az, hogy Xanthippé-szindróma, amelyre ilyenkor a szakember gondol? Összefoglalónk.

Csak mondják, mondják ugyanazt magukban, megoldás nélkül, már aludni is alig tudnak, attól félnek, végül teljesen legyőzi őket az a probléma, amit régebben lehet, hogy könnyen megoldottak volna – állítják idős emberek. Hogy miért természetes mindez, és mi a megoldás? A szakirodalomnak erre is van válasza.

„Vény nélküli, úgyhogy nem árt.” „Az interneten sem árulhatnak akármit.” „Kicsi dózis nem csinál bajt.” Mindhárom mondat hazugság. Veszélyes hazugság.

Az alábbi történet mélyen megérint, még ha csak külső szemlélő is vagyok. Közelről néztem végig, amiképpen egy ötvenéves házasságot, egy teljes életet elfelejt egy asszony, és igyekeztem támogatni a férjet, akinek emiatt élete talán legnehezebb próbáját kellett kiállnia. Róluk, méginkább értük írtam meg ezt a történetet. 

Az arcfelismerés és a névemlékezet problémái a demencia előrehaladtával egyre extrémebb módon jelenhetnek meg, így fordulhat elő, hogy hozzátartozóként meg kell élnünk, hogy az anyánk vagy az apánk meg sem ismer bennünket. Erről a pokolian nehéz helyzetről, és az ekkor megtehető lépésekről szól ez a cikk.

Mindannyian tudjuk, hogy egy-egy nagy erdei séta vagy a magashegyi levegőn töltött pár nap nemcsak a tüdőnket tisztítja ki, hanem a gondolatainkat is; megnyugszunk, és több energiát érzünk magunkban. Azt azonban, hogy a levegőszennyezés erősíti az Alzheimer-kór kockázatát és lefolyását, csak 2021-ben publikált tudományos kutatásokból tudhattuk meg minden kétséget kizáróan.

Nemrég egy budapesti szociális otthonban tartottam előadást az izoláció és az egyedüllét időskori problémáiról, és azok lehetséges megoldásairól, majd az előadás után szokás szerint ott maradtam beszélgetni. Az egyik lakó, aki nyelvtanár, és 2020-ban töltötte be a 80. életévét, elmondta, hogy valójában legalább négy fogalmat kellene használnom az előadásomban: a maga választotta magányost, a kényszerű magányban élőt, az egyedül élőt és az izoláltat, s az ő problémáikról kellene külön is beszélnem. 

Jó pap holtig tanul, ahogy tartja a mondás. Csakhogy ötven felett már másképpen megy a tanulás, és másra is vágynak az emberek. De utazni ilyenkor is jó – pláne, ha tanulunk közben!