Magány, egyedüllét, izoláció – mit tegyünk 50 év felett, ha nem tudunk kihez kapcsolódni?

Pszicho

Magány, egyedüllét, izoláció – mit tegyünk 50 év felett, ha nem tudunk kihez kapcsolódni?

Tavaly nyáron, két vírushullám között egy budapesti szociális otthonban tartottam előadást az izoláció és az egyedüllét időskori problémáiról, és azok lehetséges megoldásairól, majd az előadás után szokás szerint ott maradtam beszélgetni. Az egyik lakó, aki nyelvtanár, és 2020-ban töltötte be a 80. életévét, elmondta, hogy valójában legalább négy fogalmat kellene használnom az előadásomban: a maga választotta magányost, a kényszerű magányban élőt, az egyedül élőt és az izoláltat, s az ő problémáikról kellene külön is beszélnem. 

Az első kérdés a négy fogalom kapcsán az: mit tud mérni e tekintetben tudomány? Egy 2018-as tanulmányból tudjuk, hogy „míg 1970 és 2011 között a párkapcsolaton alapuló családból álló háztartások aránya 67-ről 51 százalékra csökkent, addig az egyszemélyes háztartásoké 17-ről 32 százalékra emelkedett”. Azt is pontosan tudjuk, hogy 2016-ban ezek az egyszemélyes háztartások az összes háztartás egyharmadát alkották, azaz 1 millió 217 ezren éltek egyedül.  Ez – úgy gondolom – felettébb magas szám, hiszen minden nyolcadik magyar egyedül szervezi az életét, és egyedül él otthonában, annak minden jó és rossz elemével együtt.

2020-ban Magyarországon a 0-54 éves korosztály átlagosan háromfős családokban élt, az 55-64 éves korosztály azonban már csak kétfős átlaggal rendelkezett. A 65 éves és annál idősebb emberek átlaga már éppen csak, hogy elérte a másfelet. Ez szám szerint azt jelenti, hogy jelenleg Magyarországon 636.000, 65 év feletti ember él egyszemélyes háztartásban! Döbbenetesen magas szám ez is!

Az viszont határozottan elmondható – és ez jó hír – hogy aki egyedül él, tehát egyszemélyes háztartása van, nem feltétlenül magányos. Az ember élhet egy család tagjaként is magányban (ismerjük a társas magány fogalmát) és élhet önálló háztartásban úgy, hogy baráti körei vagy rokonai teljesen kielégítik társas igényeit. Amíg tehát az egyedülállóság jogi és statisztikai fogalom, addig a magány alapvetően egy szubjektív, pszichológiai fogalom, és így rendkívül nehéz mérni a tudomány eszközeivel.

Ott, ahol a tudomány megáll, következnek a személyes tapasztalatok. Gerontológiai kurzusaim és előadásaim során – amelyeket immár tíz éve tartok Budapesten és a körülötte fekvő megyékben – elsősorban a városi 50 év felettieket ismertem meg, a számuk nagyjából 25.000 főre tehető. Velük kapcsolatban tudhatjuk a tudományos vizsgálatokból a családban élő, a partnerrel élő, az özvegy, az elvált vagy az eleve nem is házasodott emberek számát és arányát, de ez továbbra sem mond el semmit a magányossági faktorról. Magányosságuk mértékéről akkor kaphatunk képet, ha beszélgetünk velük, megismerjük az életüket és a problémáikat.

Ennek alapján elmondható, hogy a különféle szenior oktatási formákban megjelenő, 50 év feletti emberek túlnyomó része (kb. 90 százaléka) az alkalmakra teljesen egyedül érkezik. Ez nem azt jelenti, hogy mindegyikük valójában egyedül is él, nagyjából ezek fele az, akinek valóban nincs partnere, a többi esetben a partnernek vagy nincs kedve eljönni, esetleg beteg, vagy éppen dolgozik, s így nincs ideje a szeniorképzésekben részt venni.

A nagyjából 9-10.000 ember, aki partner nélkül él, túlnyomó részben nő, hiszen hazánkban – a nyugati trendekkel teljesen egybevágóan – az idősképzéseken megforduló férfiak aránya nem szokta elérni a tíz százalékot sem. Ezekkel a hallgatókkal beszélgetve világosan kirajzolódik a kép: a szeniorképzéseken részt vevő ötven év felettiek közül minden negyedik-ötödik arra panaszkodik, hogy magányos, nincsen társasága, s azt reméli, hogy a tanulási folyamatban nemcsak új dolgokat tanul meg, hanem barátokra is lel. Elenyésző azok száma, akik elsősorban párkapcsolatot keresnek ezen alkalmak során,

a magányosok döntő többsége inkább azonos nemű barátokra, beszélgetőtársakra vágyik.

De ugyanígy elenyésző közöttük azok száma is, akik tudatosan választották magányukat, az esetek túlnyomó többségében válás vagy a partner halála, esetleg egy irántuk teljesen közömbös családtag az oka annak, hogy magányosan érzik magukat. Úgy is mondhatom ezt, hogy a klasszikus szingliség erre a korosztályra még szinte egyáltalán nem jellemző.

Különösen elgondolkodtatóak ezek az arányok annak vonatkozásában, hogy a szeniorképzésekre az ún. aktív idősek érkeznek, azaz azok, akik tudni, tanulni, új dolgokat megismerni szeretnének. Azok, akik különféle okokból fizikailag vagy lelkileg akadályozottak, ritkán jönnek előadásokra és kurzusokra, vagy ha eljönnek, nem járnak rendszeresen. Nyilvánvaló, hogy közöttük sokkal több az az ember, aki részben vagy teljesen magányosnak érzi magát. Mindezek alapján világosan elmondható, hogy Magyarországon több százezer olyan ötven év feletti ember él, aki magányosnak érzi magát! Ennek a nagy populációnak a legveszélyeztetettebb csoportja kétségkívül az izolált ember, aki teljesen egyedül lakik, s gyakorlatilag csak a postás nyitja rá az ajtót.

Velük kapcsolatban mindannyiunknak fontos feladatunk van! Nem szabad hagynunk, hogy Magyarországon teljesen magányosan, mindenféle emberi szó nélkül éljenek emberek. Ha a környezetünkben tudunk ilyen emberről, keressük meg, hívjuk el egy-egy előadásra vagy valamilyen kulturális programra, vagy éppen csak beszélgessünk vele egy-egy félórát, s tudjuk meg, mire van szüksége.

A kommunikáció hiánya ugyanis jelentősen gyorsítani tudja a szellemi leépülést,

nem szólván arról, hogy a társak nélkül élő ember többnyire a kevesebb visszajelzés miatt igénytelenebbé is válik, s ez számos egyéb fizika és lelki problémához vezethet.

Mi a helyzet azokkal, akik ugyan nem izoláltan, de ötven felett is egyedül élnek, avagy családban, esetleg partnerkapcsolatban vannak, de magányosak? Az egyedül élők számára rendkívül fontos feladat, hogy – akkor is, ha az önálló háztartást tudatosan választották! – ne csak az interneten keresztül tartsák a kapcsolatot a külvilággal! Ha egészségi állapotuk megengedi, lépjenek ki az otthon komfortzónájából, és keressenek energiát adó közösségeket. A közösségben megélt élmények, örömök olyan felszabadító erőt jelentenek, amely révén újra megtelünk energiával, s a világ iránti bizalmatlanságunk is jelentősen enyhül.

Azoknak viszont, akik családban vagy partnerkapcsolatban érzik magukat magányosnak, azt hiszem, teljesen más a feladatuk, hiszen körülöttük vannak emberek, akikkel rendezni kell a kapcsolatot. Legalábbis meg kell próbálni. Végig kell gondolniuk, hogy esetleg ők miben hibáztak, hogy egyedül érzik magunkat, s meg kell próbálniuk újra közelíteni a különféle, távolodó vagy eltávolodott világokat egymáshoz. Amennyiben ez a próbálkozás nem lesz sikeres, érdemes olyan társaságot keresnünk,

amely energiát és szeretetet ad nekünk, legyen az egy kirándulócsoport vagy egy szenior tanfolyam vagy előadás. 

És ami a legfontosabb mindenki számára, legyünk bár izoláltak, tudatosan választott magányban élők vagy magányba sodródottak: soha nem vagyunk egyedül, nem kell otthon unatkoznunk, s a tévé vagy az internet előtt ülve egyedül boronganunk! Több százezer társunk van, akik közül biztosan akad egy pár, aki éppen a mi szavunkra és figyelmünkre vár! Lépjünk ki a világba, s keressük meg őket!

Ajánljuk még:

Mikor lesz elég? – Az Instagram botrányáról
Nemrégiben elborította az internetet Frances Haugen amerikai adatmérnök és tudós ügye, aki a Facebook belső dokumentumainak ezreit hozta nyilvánosságra. Fellépése hatásaként összeesküvés-elméletek tucatjai indultak hódító útjukra – némiképp elbagatellizálva a történtek valódi jelentőségét. Mark Zuckerberg gigászi birodalma ugyanis sokkal több kérdést vet fel a világról, mint azt feltételezni mernék, és ennek már kézzelfogható bizonyítékai is vannak.