Naplóírás idősebb korban: hasznos vagy sem? – szegezte nekem a kérdést nemrég az élet. A válaszom egyértelmű, ugyanis a tapasztalataim és a tudomány állításai egy irányba mutatnak.

Sok magányos idősebb ember számára a külvilággal való kapcsolatot a közvetlen környezetükben lévő pár emberen kívül a zsebükben hordott telefon jelenti. Nemcsak a gyerekeket és az unokákat érik el a készüléken, de a legfrissebb híreket is, most már sokan aktívak a közösségimédia-oldalakon is, szívesen tartanak kapcsolatot Messengeren távoli barátokkal, ismerősökkel. Egyre többen olvasnak akár könyveket is a tableten utazás közben, néznek filmet a vonaton. Ebben a cikkben néhány veszélyre hívjuk fel a figyelmet.

A markolási erő csökkenése sok betegség előjele lehet, és mivel idővel jelenléte természetesnek vehető, nehéz felismerni, mikor szükséges külön figyelmet fordítanunk a kellemetlen tünetre. Alapkérdésekre kerestük a választ a kutatásokban.

Közhely, de egyben teljes igazság: a nagy, terebélyes, koros fát már nehéz átültetni. Így van ez az emberrel is, különösen akkor, ha ő nem akarja, mert megszokta a saját környezetét vagy éppen már a család harmadik-negyedik generációja élt és halt meg ugyanott. Az is előfordul, hogy ő építette azt a házat, amely naggyá vált neki, s a költségeit egyre nehezebben viseli... De mi történik, ha muszáj menni? Lehetséges-e máshol is elégedetten élni ilyen idős korban? Erről szól igaz történetem.

Gerontológusként sok olyan helyzetre látok rá, amelynek során hosszabban ápol egy család egy idős beteget. Nehéz teher ez, nemcsak fizikailag. Persze, inkább egy emberre hárul, s a beteget gondozó gyakran bűntudatot érez, mert a hosszú hónapok alatt néha türelmetlen, megbántja a szenvedő családtagot. A lelkifurdalás utólag pedig fel is erősödhet. Mindez azonban természetes velejárója ennek a helyzetnek: olyan negatív érzéseket vesézünk ki, amelyek a beteggondozáshoz kapcsolódnak.

Vajon jó-e a gyorsan változó mozgásterhelés ötven év felett? - teszik fel egyre többen a kérdést most, hogy a HIIT-edzésforma ismét szárnyal. A szakirodalomban kerestem a választ.

Sok hatvan év feletti tanítványom számolt be arról, hogy a menopauza utáni időszakban határozottan jobban érzik magukat, mint negyvenes éveik végén, ötvenes éveik elején. Többen nemcsak az újonnan megtalált lelki stabilitásról számolnak be, hanem arról is, hogy fizikai állapotuk jobb, mint egy évtizeddel korábban. Mindennek az az oka, hogy az öregedési folyamat nem egyenletes – és ezt ki is használhatjuk!

Az idővel vívott harcot lassan elveszíti a társadalom egyes filozófusok szerint, és ennek legnagyobb vesztesei (és talán legnagyobb reményei) az idős emberek lehetnek.

2023 elején a színészettől és a közélettől visszavonult Bruce Willisről orvosai megállapították, hogy úgynevezett frontotemporális demenciával küzd. Erről a betegségről azóta több cikk jelent meg a világsajtóban, mint valaha, s ez nagyon hasznos, ugyanis minél több információ van ezzel kapcsolatban a köztudatban, annál valószínűbb a betegek korai diagnosztizálása. Ez lassíthatja az előrehaladást, amely jelenleg átlagosan hét-nyolc esztendő a teljes leépülésig.

Nemcsak fiatalabb korban – például gyermekeink születése után – kérdés az, hogy a párok együtt vagy külön szobában aludjanak, hanem idősebb korban is. Sőt, ez ekkor fokozottabban merül fel. Gyakran előkerülő probléma például az apnoé vagy a horkolás, amely a partner számára megnehezíti vagy éppen lehetetlenné teszi a nyugodt éjszakai pihenést. Ráadásul egyéb okokból is célszerű lehet külön aludni idősebb korban – de veszélyezteti-e ez két ember intim életét?

Akit demenciával diagnosztizálnak, sokszor nagyon szégyelli magát, még a családjában is csak kevés embernek mondja el az igazságot. A titkolózás abban az értelemben természetes, hogy senki nem akarja semmilyen betegségét nagydobra verni, nem is tartozik ez senki másra, csak a legközelebbi hozzátartozókra. De nem is szégyellnivaló helyzet, ráadásul a kialakulása nem függ az ember addigi intellektusától és műveltségétől – ez a borzasztó kór voltaképpen bárkit elérhet ötvenéves kora után. Mostani cikkünkben ezt bizonyítandó sorolunk fel számos hírességet, aki ezzel a betegséggel élt vagy él ma is.

A „mindent tudni akarok”- jelenség időskorban sem kerül el senkit. Bár tanulni fontos, a mérhetetlen tudásvágy nemcsak szociális kapcsolatainkat, de egészségünket is roncsolhatja. De hogyan is kellene jól tanulni?