Betegápolás a családban – nehéz lelki teher

Ambivalencia

Az egyik leggyakoribb ilyen érzés. Van bennünk kötelességtudat, így egyértelmű, hogy teljes szívvel és lélekkel akarjuk ápolni szerettünket, de közben felmerül az az érzés is, hogy ezt nem akarjuk csinálni, különösen nehéz napokon, amikor a beteg nem teljesen együttműködő, vagy csak egyszerűen azt látjuk, hogy odakint ragyogóan süt a nap, mi pedig ide vagyunk kötve. Rosszabb időszakokban az ember azt is érezheti, hogy bárcsak véget érne már ez az egész, annyi feladata és terve van, annyi élmény vár rá, amelyek így elhalasztódnak. Netán szeretne több időt tölteni még közelebbi szeretteivel, a gyerekeivel vagy házastársával, és az ápolás miatt erre jóval kevesebb lehetősége van.

Ilyenkor nem az önostorozás és a lelkifurdalás a jó megoldás, hanem annak megértése, hogy az ember nem gép, ezért vannak érzelmi hullámzásai, és olyan gondolatok is eszünkbe jutnak időnként, amelyek teljesen különbözőek attól, amit valójában cselekedni szeretnénk vagy különbözőek attól az érzéstől, amit valójában érzünk a másik iránt. Sőt, minél összetettebben, intelligensebben gondolkodik egy ember, annál inkább vannak ilyen érzései! Ha ezek a negatív gondolatok felerősödnek, mindenképpen szükséges ápolási szünetet tartani, mert lehetséges, hogy szervezetünk jelez: kimerültünk, szükségünk van a feltöltődésre, regenerációra. 

Harag és türelmetlenség

Egy hosszabb betegápolás során ez is megesik olykor, hiszen könnyen elfáradhat ebben a helyzetben az ápoló, néha felborul az addig kialakult rutin, valamiért nehezebben megy, ami addig olajozottan zajlott, például akár a vécézés, a mosdatás vagy valamilyen kezelés végrehajtása, és az egyébként is szükséges feladatok elvégzése mellé még extra nehézségek adódnak. Ezeket nyilván nehezebben viseli a gondozó. Eközben a betegek is lehetnek követelőzőek vagy makacsok, hiszen nagyon kiszolgáltatottak, elegük van, maguk is türelmetlenekké válnak. Ilyenkor könnyű haraggal reagálni.

Próbáljuk meg tudatosítani magunkban, hogy a beteg milyen szörnyű helyzetben van, mennyire tehetetlen. Sokat segíthet, ha arra gondolunk, mi lesz később, amikor már nem lesz velünk ez a szerettünk, nem fogjuk-e életünk végéig bánni a mostani viselkedésünket. Most végeláthatatlannak tűnik ez az időszak, de később csak egy epizód lesz az életünkben:

a fáradtság elmúlik, de az emlékek megmaradnak: igyekezzünk széppé tenni ezeket.

Érdemes beszélgetni a beteggel, felidézni a közös élményeinket, őt kérdezni az életéről. Ilyenkor mindenki egy kicsit jobb kedvre fog derülni, megnyugszik, könnyebb lesz folytatni a feladatokat.

Ha türelmetlenek vagyunk, az is eszünkbe juthat, hogy mi is kerülhetünk hasonló helyzetbe egyszer.

Szélsőséges esetben előfordulhat, hogy a harag érzése és a türelem elvesztése gyakoribbá vagy állandóvá válik, ebben az esetben fontos szakemberhez fordulni, leginkább pszichológushoz, aki rávezethet minket a kialakult állapot gyökereire, segíthet megoldásokat találni. Lehet, abban fog segíteni, hogy elfogadjuk: nem nekünk való ez a szerep, s szerettünk ápolásába be kell vonnunk más embereket vagy szakszolgálatokat is. Nem szégyen ez, sőt, a beteg hasznára válik, ha ezt belátjuk. Egyébként a hospice-ellátás keretében ingyen kérhető pszichológus segítsége mind a beteg, mind az ápoló családtag számára.

Unalom

A hosszú hónapok alatt kialakul a betegápolási szokásrend: etetés, fürdetés, öltöztetés, gyógyszerezés – mindennap, sőt, naponta akár háromszor is. Nem meglepő és nem is elítélendő, ha az ápoló ezt időnként unja, de próbáljuk meg nem éreztetni a beteggel, hiszen nem tehet róla, és nem is tud tenni ellene, így nagyon rossz érzéseket fogunk kelteni benne. Ráadásul mi jelentjük számára az egész világot, mindenki mást csak a tévé vagy a telefon képernyőjén lát, így nem mindegy, milyen impulzusokat kap tőlünk, hiszen pontosan tudja, mennyire kiszolgáltatott, mennyire függ tőlünk az egész jelenlegi élete és annak a minősége.

Érdemes arra is gondolni: ezt az utolsó időszakát inkább szépítsük meg, minthogy megnehezítsük. Ha nagyon unalmasnak érezzük ezt a helyzetet, tartsunk néhány nap szünetet vagy adjunk az együtt töltött időnek további tartalmakat! Például fel is olvashatunk a betegnek egy érdekes könyvből, nézhetünk vele együtt filmeket, miközben az ápolási feladatokat látjuk el, s ne féljünk attól sem, hogy esetleg a kisebb vagy nagyobb gyerekeket magunkkal vigyük néha a betegápoláshoz. Sokan attól tartanak, nem gyereknek való a látvány, pedig ha nem küzd fájdalmakkal a beteg, a gyerekek sem fogják rosszul érezni magukat a társaságában. Ha pedig ott a gyerek, vidámabbak vagyunk mi is, a beteg is. A kicsi vagy a kamasz is csak gazdagodik egy ilyen helyzetben: valaha természetes volt, hogy a családban néha volt egy „nagybeteg”, aki ott is halt meg a házban, így nem volt idegen jelenség a betegség és a halál, mint ma, amikor a kórházban zajlanak le ezek a folyamatok, s ezzel nehezebb a gyászmunka is. Így a gyerek is felkészülhet a nagypapa, nagymama halálára még életében: a maga módján ő is el fog tudni búcsúszni. 

Aki azt állítja, hogy az idős, beteg ember ápolása könnyű feladat, egyértelműen téved vagy tudatosan hazudik. El kell fogadnunk nekünk is: ezt nem fogjuk tudni tökéletesen végigcsinálni. A hibáinkat viszont – éppen azért, mert egészséges emberek vagyunk – tudnunk kell kezelni, vagy a helyzet végiggondolásával, vagy egy kis szünet engedélyezésével önmagunk számára, esetleg a szakember megkeresésével. Vegyük komolyan magunkat is az ápolási folyamat során, ne csak az ápoltat, hiszen ezzel neki is segítünk.