Ortopéd orvosok sora egyre gyakrabban panaszkodik arra, hogy növekszik a talp hátsó vagy középső részén csontkinövéssel (exostosissal) jelentkezők száma. Ez pedig közel sem csak egészségügyi téma: inkább egy életmódbeli döntés kérdése, amiről sokkal többet kellene beszélni!

Amennyiben nálunk, vagy bármelyik hozzátartozónknál diagnosztizálták a demencia bármely változatát, nemcsak arra lesz szükségünk, hogy a kezelőorvos előírásait folyamatosan betartsuk, és egészségesen éljünk (bár elsődlegesen ez a kettő a legfontosabb!), hanem arra is, hogy lakókörnyezetünket átalakítsuk. Ennek a legfontosabb része a lakásunk, amelyet „demenciabaráttá” kell tenni. Következzenek most a tennivalók listája.

Az utóbbi néhány esztendő a demencia (időskori kóros leépülés) kutatásában számos áttörést hozott, de a legnagyobb kétségkívül az ún. LATE-demencia típus leírása volt, Dr. Peter Nelson, a Kentucky Egyetem neuropatológusa és nemzetközi csapata jóvoltából. Mi is ez a demenciatípus és mit tehetünk ellene, s ha már ebben a betegségben szenvedünk, hogyan tarthatjuk szinten? Összefoglaltuk.

Mind félünk, és ez természetes. A félelem nem rossz, sőt: inspirál, motivál minket, ha jól használjuk. A szorongás viszont már más, és másképpen is kell hozzá állnunk. 

Az 50 feletti korosztálynak számos előadást, kurzust, foglalkozásokat tartva azt látom, hogy a rendszerváltás óta mind fizikai, mind lelki, mind mentális-szellemi tekintetben minden fontos információ eljutott és eljut hozzánk. Minden adott ahhoz, hogy egészséges és harmonikus életet éljünk, életünk harmadik szakaszában is. Miért van mégis olyan sok depresszív, fizikai és lelki betegséggel gyötrődő vagy éppen csak nehezen mozgó, kissé vagy nagyon elhízott 50 pluszos itthon és a nyugati civilizációban?

Ideális esetben még aktív korunkban eldöntjük, hogy milyen időskort szeretnénk élni. De a vágyainkat csak mi tudjuk megvalósítani, nekünk kell érte mindennap tenni, különben a kor kegyetlenül lecsap még miránk is. 

Egy nagyon kedves szenior diákom az egyik előadás után egy régi füzettel lepett meg. Arra kért, hogy ne nyissam azonnal ki, majd csak este, amikor otthon vagyok, és oda tudok figyelni a szövegére. Először azt hittem, verseket vagy novellákat adott – gyakran megesik ez – de amikor éjszaka elővettem a majd nyolcvan évvel ezelőtt gyártott, de még mindig jó minőségű füzetet, egy másik világ tárult elém. Édesapja – természetesen kézzel írt – háborús naplóját olvastam.

Végigolvasod a cikket, ami alá kommentelsz? Tényleg?

A combnyaktörés és rehabilitációja hihetetlen fájdalmas, fáradságos és lelkileg is megterhelő nehézség egy ember életében. Bár egyre többeket érintenek ezek a sérülések, még mindig nem foglalkozunk eleget a prevencióval, amire olyan nagy szükség lenne. Ahogyan azt sem tudjuk, mire számíthatunk, ha egyszer megtörtént a baj. Ideje ezen változtatni!

Egy életet, vagy akár csak tizenéveket együtt leélni csodálatos dolog (is) lehet, idővel azonban a távolodás, elhidegülés megronthatja a felek mindennapjait. Mindez viszont nem törvényszerű!

2012-ben szenior tanítványaimat megkértem, hogy írják le nekem életük rövid történetét, s volt olyan is, aki az írás helyett mikrofonba mondta szavait. Az alább olvasható történet egy ilyen szép leírás, amelyet csak kisebb pontokon javítottam, stilizáltam, a lényege változatlan. Főszereplője, András, tavaly halt meg, még a koronavírus járvány előtt, neki is emléket állítok az írás közlésével. Amikor beszélgettünk, mindig azt mondta nekem, köszönöm szépen, jól vagyok, nincs semmire szükségem. Hite békét, harmóniát és iránymutatást teremtett a számára. Ez az ő története.

Aki idős, az biztosan szegény is – tartja a klasszizmustól és ageizmustól fertőzött közbeszéd, közgondolkodás. Holott a tények sokszor – természetesen nem minden esetben – ellentmondanak ennek.