Előadásaimon, kurzusaimon az 50 év feletti hallgatók részéről gyakorta visszatérő mondatként hangzik el a rossz közhely: „tanár úr, én már nem tudok változni, az én gondolkodásom és értékrendem már ilyen marad halálomig”. Általában akkor mondják ezt, amikor az egészségtelen életmód megváltoztatására hívom fel a figyelmet, vagy akkor, ha a társadalmi együttélés alapvető szabályait valaki nem tartja be, s ezzel problémát okoz magának és környezetének. Vajon tényleg igaz lenne az a gondolat, hogy 50 év után az ember már nem nagyon vagy egyáltalán nem tud változni? Ahogy addigra látjuk a világot, így marad halálunkig?
A 20. század két nagy filozófusa, a francia Paul Ricoeur (1913-2005) és a matuzsálemi kort megélt német Hans-Georg Gadamer (1900-2002) komoly segítségünkre lehet a kérdés megválaszolásában. Előbbi megalkotta a „narratív identitás” fogalmát, amely hangsúlyozza: a velünk történt eseményeket, helyzeteket folyamatosan értelmezzük, s ahogy telik az életünk, újrarendezzük azokat. Az egyik esemény jelentősebbé, a másik lényegtelenebbé válik, s egy-egy eleme át is alakul: új, kisebb részletek előtérbe kerülnek, míg a korábban lényegesebbnek véltek háttérbe szorulhatnak. Hogy konkrét példával éljek: egy jó kapcsolatban egy kisebb vita akkor még jelentéktelennek számít, de pár év múlva, amikor a kapcsolat már rosszabbá válik, a vita akár jelentőssé is válhat, akár érvként szolgálhat arra, hogy megmutassuk: már akkor sem működtek a dolgok. Bizonyos eseményeket teljesen elfelejtünk, másokra az évtizedek elteltével kicsit vagy nagyon másként emlékszünk, s bizony, sokszor az érdekeink is belejátszanak a történetek alakításába. Mit jelent ez? Az aktuális testi, szellemi és lelki állapotunk, helyzetünk, és nézőpontunk alapján értékeljük a múltat, s természetesen a jelent is. Folyamatosan változunk tehát, egyik pillanatban sem mondhatjuk magunkat pontosan ugyanolyannak.
Nehezen kapunk választ arra a kérdésre, hogy vajon ha az ember véleménye és a nézőpontja változik is, vajon változhat-e akár az egész személyisége is ötvenéves kora után, akár egyik pillanatról a másikra? A válasz az, hogy igen, hiszen gondoljunk csak arra, amikor egy-egy súlyos trauma után vagy szerettei elvesztésekor nagyon sok ember egészen mássá válik, hirtelen rájön, hogy mi az igazán fontos az életben és mi az, ami talmi, értéktelen. Szent Pál ismert bibliai története is erről szól: a nagy keresztényüldözőből egyik pillanatról a másikra keresztény lett, megtért a damaszkuszi út csodája során.
Mit következik ebből? Egyáltalán nem igaz az a közhely, hogy időskorunkban nem tudunk változni! Egyrészt azért nem igaz, mert folyamatosan, mindenki változik, átrendezi a múltját és értelmezi a jelenét. Másrészt pedig azért, mert bármikor történhet velünk olyan körülmény vagy változás, amely az egész addigi életünket és értékeinket átalakítja, átrendezi.
Kétségtelen, hogy az idősödő ember erősödő tapasztalati és gyengülő problémamegoldó, fluid intelligenciájának és lassan romló fizikai állapotának következtében szilárdnak hitt alapelvek mentén éli az életét, és csak akkor fogad el új nézeteket, gondolatokat, ha azokat alaposan körüljárta. Tehát az ember változása többnyire lassabb, megfontoltabb 50 év felett. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy-egy váratlan helyzetben gondolkodásunk ne alakulhatna át, akár pár óra alatt is. Ne higgyünk azoknak, akik azt tanácsolják: ne változz, ne akard máshonnak nézni a dolgokat, ne akarj jobb, egészségesebb, boldogabb lenni, neked ez már úgysem sikerül. Igenis van változás, sőt: a világ és az ember folyamatosan változik.
Ahogy a nagy ókori görög filozófus, Hérakleitosz mondta: nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Ennek megfelelően: ha ötven felett vagy, s látod, hogy megváltozásod örömet, sikert hozhat, boldogabb és egészségesebb lehetsz általa, ne habozz akár azonnal változni! A fanyalgók pedig mondogassák tovább a közhelyeket egymásnak az idősödő emberekről!
Ajánljuk még:
Ismered a zöldséget, ami megihlette József Attilát?
Gombás harcsapaprikás
Öntött pászka
