„Már semmi nem fontos” – A Diogenész-szindrómáról, avagy az önelhanyagolás útvesztőiben

Pszicho

„Már semmi nem fontos” – A Diogenész-szindrómáról, avagy az önelhanyagolás útvesztőiben

1966-ban egy A. N. Clark nevű geriáter egy sajátos, főleg időskorban jelentkező viselkedési rendellenességet azonosított, amelyet később, 1975-ben egy orvosi folyóiratban megjelent cikkében Diogenész-szindrómának nevezett el. De ki is volt Diogenész, és miért van társadalmunkban egyre több ember, aki hozzá hasonlít?

A névadó Diogenész

A Krisztus előtti IV. században, Athénban élt egy bölcs, aki egy hordóban lakott, és nagyon agresszív volt az őt felkereső emberekkel – azokkal is, akik szeretettel és érdeklődéssel látogatták meg. A. N. Clark róla nevezte el a szindrómát, amelyben szenvedve éppen így viselkedünk ma is a környezetünkkel. A kutató munkássága óta a témának nagy szakirodalma született, s kiderült, hogy a szindróma elsősorban nem önmagában veszélyes, hanem azért, mert hátterében nagyon sokszor komoly betegségek állnak. 

Mi Diogenész-szindróma és mi NEM az?

A pszichológia és a gerontológia iránt érdeklődők körében a Diogenész-szindrómáról nagyon sokszor téves képzetek jelennek meg. A laikus cikkek, blogbejegyzések, videók gyakran tévesen azonosítják az ún. Hoarding-szindrómával, ami kóros felhalmozást jelent (erről egy korábbi cikkemben írtam). A Diogenész-szindrómások egy csoportja valóban fel is halmozhat tárgyakat, de a probléma lényege nem ez: a viselkedészavar elsősorban arról szól, hogy az illető egyáltalán nem törődik sem önmagával, sem a környezetével, s olyan fertőzéseket szedhet össze így, amelyekbe akár bele is halhat. 

A betegség leggyakoribb tünete, hogy az illetőt nem, vagy egyre kevésbé érdekli, hogy minden nap tisztának kell lenni, ki kell válogatni, milyen ruhákat vesz fel, de az sem zavarja, hogyha rendetlenség és szemét veszi őt körül. Mindezek eredményeként a Diogenész-szindrómás nagyon hamar úgy nézhet ki, akár egy hajléktalan, mégsem tesz semmit azért, hogy ne így legyen.

Mi az oka ennek? Miért térünk le a normális útról?

Általános, mindenkire érvényes okokat nehéz volna felsorolni, de leggyakrabban az áll a háttérben, hogy a személyiség valamikor „megtörik”, ha tetszik, „megfagy”. Ilyenkor rendszerint valamilyen váratlan vagy éppen hosszú ideje fennálló traumatikus helyzet oda vezet, hogy az illetőben csökken a szociális szabályok betartásának képessége.

Ennek hátterében nem egyszer súlyos traumák állnak: állásvesztés, családon belüli konfliktusok (pl. válás) vagy valamely közelálló ember elvesztése. Ilyenkor a segítőnek az a feladata, hogy tudatosítsa az érintettben, ő továbbra is értékes, rá továbbra is szüksége van a környezetének, ne engedje el magát, ne váljon súlyos beteggé. Ha ez nem megy, akkor szakértőt kell keresni, aki nagy eséllyel segít a „zuhanónak”.

De az is igaz, hogy a Diogenész-szindróma nem egyszer súlyos betegségek kezdő tünete lehet. Enyhe vagy erősebb paranoia vagy alkoholizmus esetén is jellemző kezdőtünet, de egyre többször azonosítják az ún. fronto-temporális (elülső homloklebenyi) demenciára utaló jelként is. Ebben az esetben az illető nem azért hanyagolja el magát, mert valami megtört benne, hanem a homloklebenyében zajló atrofikus (kiszáradási) folyamatok következtében megzavarodik a mindennapi cselekvésekben, és egyszerűen nem veszi észre azt, hogy nem törődik magával.

Hogy mikor milyen ok lehet a háttérben, az még a laikus számára is könnyen megállapítható, ha beszélgetünk az illetővel. Ha jól tagolt mondatokban beszél arról, hogy miért nem érdeklik már a világi szabályok, akkor egy modern Diogenésszel van dolgunk, aki döntése szerint él úgy, ahogyan. Őt emlékeztetnünk kell arra, hogy minden ember társas lény is, s rengeteg konfliktusa lehet abból, ha nem tartja be a társadalom írott és íratlan törvényeit. Illetve, ahogy fent is írtam, szeretettel kell fordulni felé, biztosítani, hogy ő maga is értékes, fontos tagja a közösségnek.

Ha viszont az illető észre sem veszi, hogy kilépett a szokásrendből, ott minden bizonnyal súlyosabb okok állnak a háttérben. Abban az esetben, ha az önelhanyagolás más tünetekkel (pl. szokatlan agresszió, súlyos felejtések, mozgászavar stb.) jelentkeznek, mindenképpen érdemes geriáterhez fordulnunk, aki demencia-vizsgálatot fog végezni. Nagyon fontos ez, hiszen az időben azonosított demenciát akár hosszú éveken keresztül is szinten lehet tartani, emberhez méltó életet lehet vele élni.

Az önelhanyagolás tehát mindig mutat valamit: úgy is mondhatom ezt, hogy az ember „üzen” vele valamit a társadalomnak. Akkor tudunk segíteni, ha képesek vagyunk meghallani ezt az üzenetet!

Nyitókép:  Caitlyn WilsonUnsplash

 Ajánljuk még: 

70 ÉVESEN IS ÚJJÁ LEHET SZÜLETNI! – FILMVÁLOGATÁS AZ IDŐSKORI ÚJRAKEZDÉSRŐL
NE LÉGY ELESETT: PRAKTIKÁK AZ IDŐSKORI ESÉSEK MEGELŐZÉSÉRE
ANTITALENTUMNAK TARTOTTÁK, MAJD TÖBB MINT 20 NYELVEN MEGTANULT – ISMERED LOMB KATÓT?

Tisztelet az „amatőr” betegápolóknak! – Demencia a családban
Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy jelenleg az időskor „pestise” a demencia. Sajnos ez a súlyos betegség 2015-ben már 47,5 millió embert érintett a világon, s ebből 6,4 millió az Európai Unióban él. Ez azonban csak a betegek becsült száma. Körülöttük ott van még a „profi”, szakképzett személyzet és az „amatőrök”: hozzátartozók, ismerősök, barátok. E két csoport száma legalább akkora, mint a demencia különféle típusaiban (mondjuk az Alzheimer-kórban) szenvedőké. Elsősorban nekik, az „amatőr” ápolóknak szól ez a cikk.