Pszicho

70 évesen is újjá lehet születni! – Filmválogatás az időskori újrakezdésről

Az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő ageing-filmeknek nem célja a fiatalság romba döntése, inkább csak finoman felhívják a figyelmet arra, hogy az életkor alapú előítéleteknek, az idősekre akasztott stigmáknak nem a reflektorfényben, hanem a szemetesben a helyük. Ez a filmválogatás megmutatja, hogy a szexualitás, az újrakezdés, valamint önmagunk újrafogalmazása még hatvan felett is lehetséges.

Könyvklub (2018)

Az idősekkel kapcsolatban igyekszük kerülni a szexualitás témáját. Nem beszélünk róla, tabusítjuk és ködösítjük, talán mert a ránctalan bőrre, feszes vonalakra épített fiatalságkultusz idegennek, szokatlannak érzi – ezzel azonban egy óriási stigmát aggatunk rá. Ötven-hatvan felett sem áll meg a világ, és még csak arról sincs szó, hogy az ember génjeiből varázsütésre felszívódna az egyik legősibb igény: a szex iránti vágy. Bill Holderman rendező pontosan ezt használja fel a Könyvklub c. filmjében, ami nagy, pirosan villódzó betűkkel hirdeti: a világ nem csak a húszéveseké.

A négy barátnő, Diane (Diane Keaton), Vivian (Jane Fonda), Sharon (Candice Bergen) és Carol (Mary Steenburgen) mind a hatvanas, hetvenes éveiket tapossák, elért eredményeikre, szerető családjukra és kiépített karrierjükre nem lehet panasz, de ők azon gondolkodnak, hogy a szenvedély a múló évtizedekkel hogyan szívódott fel fokozatosan.

A film felteszi az ezerdolláros kérdést: vissza lehet varázsolni, fel lehet éleszteni a szexualitást?

Illik özvegyként szexelni? Randizni, ismerkedni?

Vagy a társadalmi normák ezt még nem tudják befogadni, nem akarják meglátni az erre irányuló igényt?

Újrakezdők (2018)

Van valami rémisztő a nyugdíjas korban, akár akarjuk, akár nem. Negyven évnyi munka után, gyermekeinket felnevelve, kiépített karrierrel teljesítettük a kötelességinket és kitűzött céljainkat, csak egy feladatunk maradt: élni. De a többség csak túlélni próbál.

Mi történik a lelassuló, megpihenő, de sokszor inkább céltalannak, tehernek érzett időszakban? A dán rendezőnő, Helle Joof filmje hasonló kérdésekre keresi a választ az Újrakezdőkben, melynek történetében Helle-t (Birthe Neumann) és Peter-t (Kurt Rawn), a négy évtizede együtt élő házaspárt nem várt megpróbáltatás elé állítja az élet: teljesen máshogy tekintenek a közelgő nyugdíjas évekre.

Míg a feleség alig várja, hogy munkamániás férje végre nyugdíjba vonuljon, és lehetőségük legyen egymásra koncentrálva megpihenni, addig Peter inkább szökni akar a közelgő monotonitástól, lépést akar tartani a világgal, fél a befásultságtól, a lemaradástól, a démonizált időskortól – végül a kibékíthetetlen ellentétek miatt inkább a válás mellett döntenek. A film fő története ekkor kezdődik.

Természetesen nem azt üzeni az alkotás, hogy az egyetlen helyes döntés, ha fogjuk magunkat, és ötven együtt töltött év után különválunk a társunktól, de erőteljesen hangsúlyozza, hogy az útkeresést, újrakezdést bármilyen életkorban elkezdhetjük, igenis megengedhetjük magunknak még időskorban is.

A vándorút (2011)

Nem könnyű az élet vége felé újrakezdeni – főleg, ha éppen a fiadnak kell megadnod a méltó végtisztességet. A vándorút c. filmben Thomas Avery (Martin Sheen) egy nap tragikus telefonhívást kap, melyben értesítik, hogy fia, a Szent Jakab zarándokúton egy vihar következtében életét vesztette. Ebben a pillanatban dönti el Thomas, hogy befejezi fia küldetését,

és öregen, felkészületlenül végigjárja a vándorutat, hogy útközben szétszórja fia hamvait.

Ő maga is viaskodik a fel-feltörő aggodalmakkal: vajon nem felelőtlenség ebben a korban nekivágni? Nem gondolt-e túl nagyot önmagához képest? De a legfőbb kérdés inkább az, hogy nem túl idős-e már ahhoz, hogy hátrahagyja megszokott életét, és belevesse magát az ismeretlenbe. 

 
 

Ajánljuk még:

Mutasd az írásod, megmondom, ki vagy! – A grafológusok szuperképességéről (és annak korlátairól)

Csodálatos dolog a kézírás, hálás vagyok, hogy még pont annak a generációnak a tagja vagyok, aki számára a kézzel írt jegyzetek, firkák és összefüggő szövegek a mindennapok részét képezték, és nagyon sajnálom, hogy manapság egyre többet írunk – írok én is – gépen. Az írásunk hozzánk tartozik, mint az öltözködési stílusunk, szóhasználatunk vagy épp az ízlésünk. Szeretem nézni az emberek kézírását, mert sok benyomást kapok ezáltal az illetőről, ám vannak, akik nem egyszerűen benyomásokat gyűjtenek: Bagosi Márta grafológus, a Magyar Írástanulmányi Társaság elnöke mesélt a grafológia módszereiről, elemzési területeiről, és még arról is, hogy mire nem képes a grafológia.