Könyvklub (2018)
Az idősekkel kapcsolatban igyekszük kerülni a szexualitás témáját. Nem beszélünk róla, tabusítjuk és ködösítjük, talán mert a ránctalan bőrre, feszes vonalakra épített fiatalságkultusz idegennek, szokatlannak érzi – ezzel azonban egy óriási stigmát aggatunk rá. Ötven-hatvan felett sem áll meg a világ, és még csak arról sincs szó, hogy az ember génjeiből varázsütésre felszívódna az egyik legősibb igény: a szex iránti vágy. Bill Holderman rendező pontosan ezt használja fel a Könyvklub c. filmjében, ami nagy, pirosan villódzó betűkkel hirdeti: a világ nem csak a húszéveseké.
A négy barátnő, Diane (Diane Keaton), Vivian (Jane Fonda), Sharon (Candice Bergen) és Carol (Mary Steenburgen) mind a hatvanas, hetvenes éveiket tapossák, elért eredményeikre, szerető családjukra és kiépített karrierjükre nem lehet panasz, de ők azon gondolkodnak, hogy a szenvedély a múló évtizedekkel hogyan szívódott fel fokozatosan.
A film felteszi az ezerdolláros kérdést: vissza lehet varázsolni, fel lehet éleszteni a szexualitást?
Illik özvegyként szexelni? Randizni, ismerkedni?
Vagy a társadalmi normák ezt még nem tudják befogadni, nem akarják meglátni az erre irányuló igényt?
Újrakezdők (2018)
Van valami rémisztő a nyugdíjas korban, akár akarjuk, akár nem. Negyven évnyi munka után, gyermekeinket felnevelve, kiépített karrierrel teljesítettük a kötelességinket és kitűzött céljainkat, csak egy feladatunk maradt: élni. De a többség csak túlélni próbál.
Mi történik a lelassuló, megpihenő, de sokszor inkább céltalannak, tehernek érzett időszakban? A dán rendezőnő, Helle Joof filmje hasonló kérdésekre keresi a választ az Újrakezdőkben, melynek történetében Helle-t (Birthe Neumann) és Peter-t (Kurt Rawn), a négy évtizede együtt élő házaspárt nem várt megpróbáltatás elé állítja az élet: teljesen máshogy tekintenek a közelgő nyugdíjas évekre.
Míg a feleség alig várja, hogy munkamániás férje végre nyugdíjba vonuljon, és lehetőségük legyen egymásra koncentrálva megpihenni, addig Peter inkább szökni akar a közelgő monotonitástól, lépést akar tartani a világgal, fél a befásultságtól, a lemaradástól, a démonizált időskortól – végül a kibékíthetetlen ellentétek miatt inkább a válás mellett döntenek. A film fő története ekkor kezdődik.
Természetesen nem azt üzeni az alkotás, hogy az egyetlen helyes döntés, ha fogjuk magunkat, és ötven együtt töltött év után különválunk a társunktól, de erőteljesen hangsúlyozza, hogy az útkeresést, újrakezdést bármilyen életkorban elkezdhetjük, igenis megengedhetjük magunknak még időskorban is.
A vándorút (2011)
Nem könnyű az élet vége felé újrakezdeni – főleg, ha éppen a fiadnak kell megadnod a méltó végtisztességet. A vándorút c. filmben Thomas Avery (Martin Sheen) egy nap tragikus telefonhívást kap, melyben értesítik, hogy fia, a Szent Jakab zarándokúton egy vihar következtében életét vesztette. Ebben a pillanatban dönti el Thomas, hogy befejezi fia küldetését,
és öregen, felkészületlenül végigjárja a vándorutat, hogy útközben szétszórja fia hamvait.
Ő maga is viaskodik a fel-feltörő aggodalmakkal: vajon nem felelőtlenség ebben a korban nekivágni? Nem gondolt-e túl nagyot önmagához képest? De a legfőbb kérdés inkább az, hogy nem túl idős-e már ahhoz, hogy hátrahagyja megszokott életét, és belevesse magát az ismeretlenbe.
