Élet (és szex) ötven felett, tökéletlen testtel

SZPSZ

Élet (és szex) ötven felett, tökéletlen testtel

Van rajtam legalább öt kiló plusz. Emiatt nem érzem magam tökéletesnek, de nem is vágyom arra, hogy az legyek. Mélységesen hiszek abban, hogy valódi értékünket mások és önmagunk számára nem kilóink száma, még csak nem is a ráncmentes bőr vagy zsenge korunk biztosítja. Sokkal többet jelent embernek születni és emberi minőségben élni annál, hogy azt a fizikai megjelenésre korlátozzuk csupán.

Hiszem, hogy nem kellene attól tartanunk, hogy akik szeretnek minket, azok a külsőnkért rajonganak. Remélhetőleg tetszünk ezeknek az embereknek, de az nem azt jelenti, hogy a külső megjelenésünk tartja mellettünk a párunkat, és ezt az állításomat fenntartom akkor is, ha úton útfélen belebotlok a külsejük okán magukat kétségekkel gyötrő emberekbe. Nem egyszer tapasztaltam, hogy nők úgy hiszik, párjuk azért fordult ki a kapcsolatból, mert a várandósság alatt felszedtek pár kilót, megváltozott a testük, esetleg attól tartanak, ha még nem is történt meg, de majd emiatt fordít hátat nekik a másik.

Szerintem a külsővel kapcsolatos „problémák”, ha egyáltalán lehet problémaként tekinteni fizikai adottságainkra (és most nem a valóban egészségügyi gondokat okozó extrém elhízásra gondolok), egy párkapcsolatban maximum csak katalizátorként működhetnek. Ha kiborul a bili, valószínűleg egy sor egyéb feszültség is jelen van, és valójában nem a megváltozott külső a botrányok oka – csupán az kézzelfogható annyira, hogy mutogatni lehessen rá.

Mert ha valaki szeret, az három vagy öt, de tíz-tizenöt vagy akárhány kiló plusz súllyal is szeretni fog minket, és

akkor is szeretni fog, ha nem olyan ruganyos és feszes a testünk, mint pár éve, esetleg a terhességek, szülések előtt volt.

Akkor is szeretni fog, ha striák csíkozzák a hasunkat, a mellünket, ha narancsbőrössé vált a fenekünk, és szeretni fog kialvatlanul, kócosan és csipásan is. Mert a szeretet ilyen.

Ugyanakkor nincs mit szépíteni azon, hogy a külsőnk változásai a kapcsolat minőségére is hatással lehetnek, és nem feltétlenül azért, mert a párunk más szemmel tekint már ránk. Sokkal inkább azért, mert mi nem vagyunk elégedettek önmagunkkal, ezért folytonos megerősítést követelünk, vagy fürdünk az önsajnálatban és azt várjuk, a társunk is vegye ki a részét a játszmából.

Változhat a kapcsolat azért is, mert a felénk szerelemmel és vággyal közeledő párunkat egyre többször utasítjuk vissza, pláne, ha nemcsak azért tesszük, mert kismamaként, kisgyerek vagy gyerekek mellett leharcoltnak és fáradtnak érezzük magunkat, hanem azért is, mert csúnyán megváltozott a viszonyunk a saját testünkhöz. Nehéz úgy megnyílni, meztelennek lenni – életünk párja előtt is –, ha legszívesebben takargatnánk magunkat, mert elveszítettük magabiztosságunkat, nem tetszünk önmagunknak. Kritikus szemmel figyeljük a testünket, és amit látunk, az számunkra lelombozó.

Nem ritka, hogy haragszunk önmagunkra, a társunkra, az egész életre, hogy így jártunk. Könnyen lehet, hogy nem érezzük igazságosnak a felállást, hogy

nekünk, a nőknek kell testi áldozatok árán újraszülni az életet, ami aztán kifacsar minket, ráadásul ellopja szépségünket is.

És bár mindezt piszok nehéz megélni, van megoldás. A hátunk mögött lehet hagyni a kisebbrendűségi érzést, önmagunk feszesebb, vékonyabb, fiatalabb nőkhöz (esetleg korábbi önmagunkhoz) való hasonlítgatását és örülhetünk a testünknek, a párunknak, a szexnek. Mert a kölcsönös vágy fellobbanásához nem tökéletes idomokra, hanem játékos, adakozó kedvre és annak fogadására van szükség. Fókuszálásra, a napközbeni szexi pillanatokra figyelésre a sértettség helyett. Szükséges megismerni a testünket, és elfogadni, megszeretni azt, mert ha mi magunk nem tudjuk önmagunkat szépnek látni, akkor nem hiszünk majd a másik tiszta közeledésében, esetleg csak nyűgnek látjuk azt. Pedig a szerető társ sokáig tényleg csak minket akar. Velünk ébred, velünk alszik el, ott van mellettünk. Szépnek lát minket akkor is, amikor mi messziről kerüljük a tükröt, és akkor is, amikor mi a bókra választ adva fúriaként rontunk rá.

Egyszer azt mondták nekem, hogy nincs annál nagyobb öngól nőként, mint a férfi előtt ostorozni önmagam. Nincs nagyobb öngól annál, ha hangosan jajongok túlsúlyom vagy kopó szépségem miatt, mert amíg szeret a másik, mindez nem számít. 

Én elhiszem, hogy nem azért megy el, vagy nem azért marad a társ, mert megőriztük, elvesztettük vagy visszaszereztük karcsúságunkat. Ha egy kapcsolat a szakadék szélén dülöngél, nem döntő szempont a külcsín. Ám egy sor feszültséget okozhat, ha túl nagy jelentőséget tulajdonítunk neki és az elviselhetetlenné hizlal más problémákat.

Ajánljuk még:

„A HŰTLENSÉG LASSAN ÖLŐ SAV” – LEHET ÚJRAKEZDENI MEGCSALÁS UTÁN?
ÖRDÖGHÖZ MENTÉL, ÖRDÖGVEL ÉLJÉL! – NAGYMAMÁK ÖRÖKSÉGE EGY HÁZASSÁGHOZ