Hikikomori: egy fura betegség, ami sajnos egyre ismertebb lesz

Pszicho

Hikikomori: egy fura betegség, ami sajnos egyre ismertebb lesz

Milyen jó is az, ha a gyermek eljátszik a szobájában, nem zavarja az embert a munka és a többi feladat között, hanem képes egyedül, értelmesen tölteni az időt. Vagy mégsem?

Ha meglátjuk ezt a japán szót: hikikomori, valószínűleg egy új digitális eszközre gondolunk, esetleg valamilyen japán sportolóra. Nagyon kicsi az esély arra, hogy egy pszichológiai rendellenesség jut eszünkbe, amely nagyon súlyos betegségek forrása lehet. Pedig ez az igazság.

Már 2010-ben észrevették a japán kutatók, hogy egyre több az olyan gyermek, fiatalkorú és fiatal felnőtt, aki akár fél évnél is tovább nem lép ki a saját otthonából, sőt: többségük a saját szobájából sem jár ki szívesen. Számukat a keleti országban ekkor már 700.000 főre becsülték (az összlakosság kb. 130 millió fő volt). Ezeknek a fiataloknak a szüleik a szobájukba viszik az ételt, s ők felkeléstől lefekvésig ülnek a számítógép és a mobiltelefon előtt, s nem akarnak, s nem egy esetben már nem is tudnak a valóságban kommunikálni az emberekkel. A társadalomban amolyan Baudelaire-i albatroszként viselkednek: egy egyszerű feladatot, mondjuk egy vásárlást sem képesek megfelelően elvégezni. Szüleik általában – diák esetében – a gyermek állapotára hivatkozva magántanulói státuszba vetetik át őket, s néhány apa és anya eleinte örül is, hogy a szemük fénye nem jár el sehová, s csak akkor kezdenek el aggódni, amikor már a velük folytatott kommunikáció is kimerül az étel és pénzkérés témájában, esetleg megjelenik a gyermek részéről a verbális és a fizikai agresszió.

A problémát – amely önmagában még nem betegség, de melegágya lehet számos súlyos lelki traumának – már 1998-ban hikikomorinak keresztelte a japán Tamaki Saito pszichiáter. Az azóta megjelent tanulmányaiban és könyveiben folyamatosan használja ezt a furcsa kifejezést, amely szó szerint „befelé húzást”, „korlátozást” jelent, emellett a pszichiáterek és a filozófusok gyakran nevezik az így élőket „posztmodern remetének” is. Elsősorban az idén hatvan esztendős, Funabashi városában dolgozó szakembernek köszönhető, hogy ma már az USA-tól Spanyolországig, Olaszországtól Hollandiáig, Franciaországtól Ausztráliáig jelennek meg írások a hikikomorikról – s ma már egyértelműen mondható, hogy

sokmillió fiatal felnőtt és gyermek szenved ettől a problémától, zavartól.

Ezek az emberek nagyon gyakran a szüleik vagy a nagyszüleik által létrehozott mamahotelben élnek, akár harmincon túl is, így nincs égetően szükségük arra, hogy dolgozni járjanak, bár nagyon sokan közülük az interneten végeznek olyan tevékenységet, amelyből minimális bevételhez jutnak (pl. professzionális szinten játszanak videójátékokkal, s ezzel már tudnak pénzt keresni).

Ezen a ponton felmerül a kérdés: vajon mi ezzel a probléma? Kevesebb veszély éri a gyermeket/unokát, értelmes dolgokkal tölti az idejét, ahelyett, hogy ellenőrizhetetlenül csellengene valahol, rossz társaságba keveredne, vagy agyondolgozná magát valamilyen munkahelyen, minimális jövedelemért... De mégis érezzük, pláne az elmúlt egy év után, van abban valami abszurd, ha valaki önszántából ki sem lép a lakásból hosszú éveken át.

Az ilyen embereknek idővel jelentősen leépül a társas intelligenciájuk, s ezzel együtt lassan teljesen befelé fordulnak. Az egyre erősebb introverzió melegágya lehet a depressziónak, de a konfliktusokkal való találkozás hiánya a lelki immunrendszert is teljesen legyengíti, így az első komolyabb, munkával vagy iskolával kapcsolatos problémával találkozva az illető képtelen lesz megoldani azt, s ez megint számos frusztráció és betegség forrása lehet. Emellett sok a hikikomorik között a függő, akik vagy a számítógépes játékokba vagy különféle pornográf oldalakba szeretnek bele, amely dependenciák képtelenné teszik előbb az érzelmi (szerelmi) életre, durvább formában már a hagyományos szexualitásra is.

Bár az embernek szülőként és nagyszülőként jólesik, hogy gyermeke vagy unokája mindig elérhető, mégis nagyon fontos, hogy ne támogassuk azt, hogy egész nap otthon üljön, és nyomkodja a billentyűket a fiatal! Ha magától nem akar kimenni, akkor vigyük mi magunkkal! Ismerje meg a világ szabályait is, a legegyszerűbb vásárlási szokásoktól a legbonyolultabb társadalmi helyzetekig. Ez azért is nagyon fontos, mert – minden ellenkező gondolatunkkal szemben – nem élünk örökké. Tehát, az általunk védett gyermek vagy unoka egyszer azzal fog szembesülni, hogy ki kell lépnie a világba, s ha nincs benne rutinja, könnyen elveszhet. Mert egy hikikomori voltaképpen örök gyermek marad!

A legegészségesebb szülői és nagyszülői hozzáállás az, hogy ha a gyermeket fiatal felnőtt korában, azaz 18-19 évesen „elengedik” – vesznek neki egy lakást vagy segítenek neki finanszírozni egy albérletet, így megtanulja az önálló életet, és ha fontosnak érzi, akkor magától látogatja meg idősebb hozzátartozóit. Ezzel a gyermek vagy az unoka megtanulja az élet alapvető szabályait, s ha téved vagy hibát követ el, akkor is elmondhatja: magának okozta! Így válik az ember 20 éves kora körül önálló emberré. Idővel egy ilyen fiatal hálás lesz nekünk azért, hogy nem oldottunk meg mindent helyette, s így egy értelmes, önálló felnőtt emberré vált, az egyre gyarapodó számú hikikomori között. 

Ajánljuk még: