Érettségi után, tizennyolc évesen úgy éreztem, hogy még nem vagyok felnőtt, de már hamarosan. Aki nálam egy öt-hat évvel idősebb volt, az már határozottan felnőttnek tűnt. Akkor. Aztán teltek az évek, és azt éreztem magamon és a velem egykorúakon is, hogy nem sokat változtunk.
Lehet, hogy elkezdtünk dolgozni, ideiglenesen albérletbe költöztünk, de például a saját lakás a jelenlegi árak mellett elég sokunknak elérhetetlen maradt.
Hogy mitől számít valaki felnőttnek, azt elég nehéz meghatározni. Vannak bizonyos objektív kapaszkodók, mint a felnőttség jogi határa, vagy éppen biológiailag a nemi érés. Ugyanakkor a társadalmi elvárások a felnőtt léttel kapcsolatban korszakonként változnak, és jelenleg sem egyértelműek a kritériumok.
Ki az, aki felnőtt? Aki leérettségizett, leszakvizsgázott, vagy esetleg lediplomázott? El kell tartania magát, vagy elég, ha csak a szüleitől független? Saját háztartás, vagy saját ingatlan szükséges? Párkapcsolat, házasság, gyerekvállalás? Minél szélesebbre húzzuk az elvárásokat, annál kevesebb fiatal fér bele a mai húszas-harmincasok közül a felnőttség kategóriájába.
A kétezres évek (egyik) nagy újdonsága volt, hogy kitolódtak a hagyományos életmodell tradicionális stációi. Jobb híján megjelent a kibontakozó felnőttkor fogalma.
A huszonévesek szerepek között ragadnak, már nem tartják magukat többé serdülőnek, de még felnőttnek sem.
Később kezdünk dolgozni, tovább koptatjuk az iskolapadot, idősebb korban házasodunk és vállalunk gyereket, így a szülőktől való elköltözés is kitolódhat.
Az úgynevezett mamahotel jelenség lényege, hogy életkoruk alapján felnőttnek tekintett, akár keresettel rendelkező, de legalábbis tanulmányaikat befejezett emberek még mindig a szüleikkel élnek. A felmérések szerint a magyar háztartások ötödében él felnőtt korú gyermek. Ennek az egy ötödnek a 27 százaléka olyan, aki pénzt keres és már nem tanul. Ez kicsivel több, mint 200 000 háztartást jelent.
Míg a kilencvenes években a 25-29 éves korosztály 18%-a, addig 2016-ban már több mint 40%-a élt szigorúan fogalmazva gyermekstátuszban.
Ezekben az otthonokban a fiatal felnőtt általában tényleg úgy él, mint egy hotelben. Élvezi a „szolgáltatások” nyújtotta előnyöket. Nem kell főznie, mosnia, takarítania, nem az ő feladata a nagybevásárlás elvégzése, vagy éppen a rezsi befizetése. Adott esetben anyuka akár az öltözködésbe is beleszólhat ruhavásárlás által, apuka pedig támogathatja a hétvégi programot a haverokkal. Persze, ha elengedjük a nemi sztereotípiák által meghatározott fantáziánkat, akár fordítva is történhet.
És természetesen nem ennyire fekete-fehér a képlet azzal kapcsolatban sem, miért marad valaki akár harmincévesen is saját gyerekszobájának lakója. Sok esetben a tanulmányok, munkalehetőség, esetleg párkapcsolat miatt egyszer már elköltözött fiatal szakítás után vagy munkakeresésre kényszerülve költözik haza. Éppen ezért az oda-vissza cuccolás miatt nevezik az ilyen fiatalokat bumeránggyerekeknek. Ráadásul
az átlagos kezdő fizetések és az albérletárak összehasonlítása alapján az otthonmaradás gyakran inkább kényszer, mint szabad választás.
Akármilyen megfontolásból marad otthon a fiatal felnőtt, az anyagi megtakarítás mellett szinte biztos, hogy szembe kell néznie a helyzet pszichológiai árával.
Rejtett költségek
Elkezdeni a nagybetűs életet ijesztő tud lenni: valamennyire természetes is, ha az ember bizonyos szinten aggódik a jövőjével, a terveivel kapcsolatban. Ki kell találni, hogy mihez szeretnénk kezdeni magunkkal, egyáltalán kik vagyunk mi, és meg kell tanulni vállalni a felelősséget a döntéseinkért, tetteinkért. Emellé pedig pont rosszkor érkeznek a felnőtté válás gyakorlati következményei: megkeresni a pénzt a hétköznapokra, feladni a csekkeket, kihívni a szerelőt, ha elromlott a lefolyó, gondoskodni kajáról, beosztani az időt. Ráadásul akármekkora közhely, el kell ismerni, hogy
egy sokkal kiszámíthatatlanabb és gyorsabb világban kell helytállnunk, mint szüleink generációjának.
A munkaerőpiac felvevőképessége szerény, az igények viszont magasak és gyorsan változnak. Egyáltalán nem valószínű, hogy attól a cégtől, abból a munkakörből, vagy akár arról a területről fogunk nyugdíjba menni, ahol elkezdtünk dolgozni. Ez önmagában nem probléma, de határozottan bizonytalanságot jelent számunkra, amit ugye nem mindenki szeret, vagy visel jól.
Adott tehát egyik oldalon a kissé szorongó, anyagilag instabil fiatal, másik oldalon pedig a szülő, aki sokszor nem is tudatosan, de mégis visszahúzó erőként lép fel a családi fészek irányába.
A gyerek elköltözése a szülőnek is krízis lehet, hiszen búcsút kell mondania annak a szerepkörnek, ami 20-25 éve kitöltötte az életét.
Ha ehhez még párkapcsolati nehézségek is társulnak a szülő részéről, könnyen előfordulhat, hogy hirtelen haszontalannak érzi magát, és a felnőtt gyerek pátyolgatásában talál újra célokat magának. A probléma mindkét oldalról az, hogy bár az adott helyzetben praktikus és adaptív megoldásnak tűnhet az otthonmaradás, hosszútávon a félelmek szőnyeg alá seprése komoly következményekkel járhat.
Vannak olyan krízisek az életben, amiket meg kell élni. Ilyen a felnőtté válás és a gyerek elengedése is. Ennek nem muszáj egyébként konkrét elköltözésben megnyilvánulni, ugyanakkor az együttlakás mindenképpen nehezíti az új szerepek kialakulását.
Így döntsön okosan az ember...
