Család

Bumeránggyerekek a mamahotelben – élet felnőttként a szülői házban

Mindenhol jó, de legjobb otthon. Márpedig egyre több fiatalnak 25 év felett is a szülői fészek jelenti az otthont. Van aki kényelmi szempontok miatt, van aki anyagi megfontolásból, akad aki a szülőktől való elszakadás nehézségei miatt nem tud kirepülni. Bár sokan éretlennek vagy életképtelennek címkézik a felnőttként a szüleik nyakán „élősködőket”, az egyéni körülmények és döntések mögött sokkal inkább egy társadalmi jelenség rajzolódik ki azok előtt, akik beleássák magukat a problémába.

Érettségi után, tizennyolc évesen úgy éreztem, hogy még nem vagyok felnőtt, de már hamarosan. Aki nálam egy öt-hat évvel idősebb volt, az már határozottan felnőttnek tűnt. Akkor. Aztán teltek az évek, és azt éreztem magamon és a velem egykorúakon is, hogy nem sokat változtunk.

Lehet, hogy elkezdtünk dolgozni, ideiglenesen albérletbe költöztünk, de például a saját lakás a jelenlegi árak mellett elég sokunknak elérhetetlen maradt.

Hogy mitől számít valaki felnőttnek, azt elég nehéz meghatározni. Vannak bizonyos objektív kapaszkodók, mint a felnőttség jogi határa, vagy éppen biológiailag a nemi érés. Ugyanakkor a társadalmi elvárások a felnőtt léttel kapcsolatban korszakonként változnak, és jelenleg sem egyértelműek a kritériumok.

Ki az, aki felnőtt? Aki leérettségizett, leszakvizsgázott, vagy esetleg lediplomázott? El kell tartania magát, vagy elég, ha csak a szüleitől független? Saját háztartás, vagy saját ingatlan szükséges? Párkapcsolat, házasság, gyerekvállalás? Minél szélesebbre húzzuk az elvárásokat, annál kevesebb fiatal fér bele a mai húszas-harmincasok közül a felnőttség kategóriájába.

A kétezres évek (egyik) nagy újdonsága volt, hogy kitolódtak a hagyományos életmodell tradicionális stációi. Jobb híján megjelent a kibontakozó felnőttkor fogalma.

A huszonévesek szerepek között ragadnak, már nem tartják magukat többé serdülőnek, de még felnőttnek sem.

Később kezdünk dolgozni, tovább koptatjuk az iskolapadot, idősebb korban házasodunk és vállalunk gyereket, így a szülőktől való elköltözés is kitolódhat.

Az úgynevezett mamahotel jelenség lényege, hogy életkoruk alapján felnőttnek tekintett, akár keresettel rendelkező, de legalábbis tanulmányaikat befejezett emberek még mindig a szüleikkel élnek. A felmérések szerint a magyar háztartások ötödében él felnőtt korú gyermek. Ennek az egy ötödnek a 27 százaléka olyan, aki pénzt keres és már nem tanul. Ez kicsivel több, mint 200 000 háztartást jelent.

Míg a kilencvenes években a 25-29 éves korosztály 18%-a, addig 2016-ban már több mint 40%-a élt szigorúan fogalmazva gyermekstátuszban.  

Ezekben az otthonokban a fiatal felnőtt általában tényleg úgy él, mint egy hotelben. Élvezi a „szolgáltatások” nyújtotta előnyöket. Nem kell főznie, mosnia, takarítania, nem az ő feladata a nagybevásárlás elvégzése, vagy éppen a rezsi befizetése. Adott esetben anyuka akár az öltözködésbe is beleszólhat ruhavásárlás által, apuka pedig támogathatja a hétvégi programot a haverokkal. Persze, ha elengedjük a nemi sztereotípiák által meghatározott fantáziánkat, akár fordítva is történhet.

És természetesen nem ennyire fekete-fehér a képlet azzal kapcsolatban sem, miért marad valaki akár harmincévesen is saját gyerekszobájának lakója. Sok esetben a tanulmányok, munkalehetőség, esetleg párkapcsolat miatt egyszer már elköltözött fiatal szakítás után vagy munkakeresésre kényszerülve költözik haza. Éppen ezért az oda-vissza cuccolás miatt nevezik az ilyen fiatalokat bumeránggyerekeknek. Ráadásul

az átlagos kezdő fizetések és az albérletárak összehasonlítása alapján az otthonmaradás gyakran inkább kényszer, mint szabad választás.

Akármilyen megfontolásból marad otthon a fiatal felnőtt, az anyagi megtakarítás mellett szinte biztos, hogy szembe kell néznie a helyzet pszichológiai árával.

Rejtett költségek

Elkezdeni a nagybetűs életet ijesztő tud lenni: valamennyire természetes is, ha az ember bizonyos szinten aggódik a jövőjével, a terveivel kapcsolatban. Ki kell találni, hogy mihez szeretnénk kezdeni magunkkal, egyáltalán kik vagyunk mi, és meg kell tanulni vállalni a felelősséget a döntéseinkért, tetteinkért. Emellé pedig pont rosszkor érkeznek a felnőtté válás gyakorlati következményei: megkeresni a pénzt a hétköznapokra, feladni a csekkeket, kihívni a szerelőt, ha elromlott a lefolyó, gondoskodni kajáról, beosztani az időt. Ráadásul akármekkora közhely, el kell ismerni, hogy

egy sokkal kiszámíthatatlanabb és gyorsabb világban kell helytállnunk, mint szüleink generációjának.

A munkaerőpiac felvevőképessége szerény, az igények viszont magasak és gyorsan változnak. Egyáltalán nem valószínű, hogy attól a cégtől, abból a munkakörből, vagy akár arról a területről fogunk nyugdíjba menni, ahol elkezdtünk dolgozni. Ez önmagában nem probléma, de határozottan bizonytalanságot jelent számunkra, amit ugye nem mindenki szeret, vagy visel jól.

Adott tehát egyik oldalon a kissé szorongó, anyagilag instabil fiatal, másik oldalon pedig a szülő, aki sokszor nem is tudatosan, de mégis visszahúzó erőként lép fel a családi fészek irányába.

A gyerek elköltözése a szülőnek is krízis lehet, hiszen búcsút kell mondania annak a szerepkörnek, ami 20-25 éve kitöltötte az életét.

Ha ehhez még párkapcsolati nehézségek is társulnak a szülő részéről, könnyen előfordulhat, hogy hirtelen haszontalannak érzi magát, és a felnőtt gyerek pátyolgatásában talál újra célokat magának. A probléma mindkét oldalról az, hogy bár az adott helyzetben praktikus és adaptív megoldásnak tűnhet az otthonmaradás, hosszútávon a félelmek szőnyeg alá seprése komoly következményekkel járhat.

Vannak olyan krízisek az életben, amiket meg kell élni. Ilyen a felnőtté válás és a gyerek elengedése is. Ennek nem muszáj egyébként konkrét elköltözésben megnyilvánulni, ugyanakkor az együttlakás mindenképpen nehezíti az új szerepek kialakulását. 

Így döntsön okosan az ember...

Ajánljuk még:

Így altassunk mesével, amikor még nagyon kicsi a gyerek

Ezerszer írtuk, fogjuk is, hogy az esti altatás szertartásához szorosan kapcsolódik a mese. De egyáltalán nem mindegy, hogyan történik az a mesélés. Az élőszavas mesemondást, amit ölelés, összebújás, ringatás, közös fészkelődés kísér, nem képes felülmúlni semmi. Amíg kicsi egy gyerek, addig képeskönyv, könyv se kell neki. Nem kell olvasnunk sem eleinte. Mondjunk mesét fejből. Apró, édes kis történeteket arról, mi történt vele, velünk aznap.

 

Már követem az oldalt

X