„Semmit ne dobj ki” és „jó lesz az még valamire” – mikortól kóros a gyűjtögetés?

Pszicho

„Semmit ne dobj ki” és „jó lesz az még valamire” – mikortól kóros a gyűjtögetés?

Évtizedek óta gyűlő kisbolti számlák, megtartott csomagolóanyagok, a polcon sorjázó lukas edények – a felhalmozók lakásában nem egy értelmetlen, sőt egészségre veszélyes gócpontot találunk, ahol kupacba gyűlik a szemét. Idővel az ilyen otthonok maguk gócpontokká, szemétkupacokká válnák, így ha módunkban áll, segítsünk szegény gyűjtögetőn!

Teljesen természetes, hogy az ember 30-40 éves korától egyre gyakrabban gondol élete utolsó évtizedeire, és biztosítani szeretné önmagának és szeretteinek a gondtalan életet. Ennek része az is, hogy nemcsak a nyugdíjtól reméljük életünk normális életszínvonalának megőrzését, hanem akár már fiatal felnőtt kortól értékes ingóságokat, esetleg ingatlanokat vásárlunk, amelyek biztosítékul szolgálnak az utolsó évtizedekre. Azonban vannak olyanok is, akik jóval túllépnek ezen: minden lényeges és lényegtelen dolgot összegyűjtenek, és semmit nem akarnak, vagy éppenséggel nem tudnak kidobni – ők a felhalmozók. Róluk szól ez a cikk.

Nem véletlen, hogy a pszichológusok-pszichiáterek már a II. világháború előtt is az ún. obszesszív-kompulzív (OCD) viselkedés körébe helyezték a beteges felhalmozást. Kényszercselekvésről beszélünk ugyanis akkor is, ha elsőre sokkal ártatlanabb dolognak, egyfajta bolondosságnak látjuk a halmozást.

Van, aki azért halmoz fel, mert fél attól, hogy krízishelyzet következik el, s nem szeretne éhen halni vagy kevés ruhában átvészelni a rosszabb időszakot, esetleg úgy gondolja: krízis esetén a tárgyak eladhatók, s így az életét folytatni tudja. Normális esetben az ilyen embernek esze ágában sincs korlátlanul beszerezni bármit, teljesen tudatosan válogat. Ha emellett képes elengedni is a már nem használható dolgokat, akkor nincs gond. Az az ember tehát, aki halmoz, még egyáltalán nem biztos, hogy beteg – de akkor hol van a határ a betegség és az egészség között?

 A rövid válasz az, hogy akkor tekinthető valaki beteges felhalmozónak, ha a szenvedély eluralkodott rajta, azaz a felhalmozási késztetést már nem tudja uralni, sem a megszabadulás, sem a megszerzés tekintetében. Mit jelent ez? Például azt, hogy az utcán, a kuka mellett, esetleg a kukából is kiszedi azokat a tárgyakat, amelyek „majd csak jók lesznek valamire”, miközben reálisan nézve bőven fenn tudja tartani magát még komoly krízis esetén is. Ugyanígy intő jel lehet a számunkra, ha valaki értelmetlenül, logikátlanul gyűjtöget – minden bizonnyal az itt-ott betört gitár, a divatból kiment nippek, az olyan ruhák, amelyeket már soha nem vesz fel, jelei lehetnek annak, hogy az illető „letapadt” – többet gyűjt a kelleténél, és szabadulni sem tud a tárgyaktól. Semmit nem dob ki, úgy gondolja, hogy minden jó lesz majd valamire, s életét bepenészedett, poros és büdös tárgyak között éli – nem egyszer eljutván oda, hogy a tárgyak keltette fertőzésekben hal meg. A mérce tehát az, hogy a gyűjtési szenvedély eluralkodott-e az emberen, vagy ő az, aki irányítja a folyamatokat, és értelmesen és logikusan gyűjti be a neki kellő tárgyakat.

Időskorban jobban jellemző a felhalmozás, mint fiatalon?

Igen, hiszen az idős ember jobban fél attól, hogy kiszolgáltatott lesz, saját erejével nem tudja magát megvédeni, ezért tárgyakkal veszi körül magát. Ez természetes. Sajnos azonban a félelem időnként irracionális formát ölt…

Hogyan tudatosítsuk az emberben azt, ha felhalmozása kóros szintre lépett?

Ehhez először pontosan tudni kell azt, hogy az illető tisztában van-e kóros viselkedésével. Nagyon sokszor egy egyszerű és tisztességes beszélgetésnek rádöbbentő ereje lehet, s az illető még meg is kér minket, hogy dobjuk ki együtt a felesleges kacatokat, amelyektől már maga is fulladozik a lakásban.

Akkor nehezebb a helyzet, ha az illető nem ismeri el, hogy ez nem normális dolog. Ebben az esetben a mi dolgunk csak annyi, hogy jelezzük neki, amit látunk, de semmiképpen sem kényszeríthetjük őt másféle életre, legföljebb akkor, ha egy háztartásban élve vele, a mi egészségünk vagy szeretteink veszélybe kerülnek az ő felhalmozása által. Megtehetjük azonban, hogy egy, számára működő „tekintélyt” (divatos szóval: perszonális influenszert) hívunk hozzá, ez lehet barát, barátnő, pap, lelkész, orvos, volt osztálytárs, aki megerősíti, hogy a saját egészségét veszélyezteti a kóros felhalmozással.

Ha a kóros felhalmozón nem tudunk mi magunk segíteni, akkor érdemes a terápia felé terelgetni az illetőt. Magyarországon léteznek nagyon hatékony OCD-terápiák, amiktől jó eredményre számíthatunk, és már csak azért is hasznos szakemberhez vezetni az érintettet, mert a hozzáértő könnyen kiderítheti, rossz képzetekkel, téveszmés hiedelmekkel  küzd-e az érintett. Relatív gyakori, hogy egy elkövetkezendő atomháborút vagy természeti katasztrófákat vizionál a beteg, esetleg valamelyik összeesküvés-elmélet fanatikus híve – ezek tarthatatlanságáról mi minden bizonnyal képtelenek vagyunk őt meggyőzni, így emiatt sem célszerű házi keretek között orvosolni a kóros gyűjtögetés ilyetén formáját. Biztosan elmondható, hogy a terápia során a kényszerkésztetés és a téveszmék megszűntetésére tesznek kísérletet a szakértők, ráadásul igen jó hatékonysággal járnak el.

Akkor sem egyszerű a helyzet, ha az illető a felhalmozásra saját, egyéni magyarázatokat talál ki, például egy végtelenül elhúzódó lakásfelújítást, vagy azt, hogy szabadulna ő a dolgoktól, de még válogat (akár már tíz éve is). Ilyenkor is legyünk észnél, na hagyjuk rá a sokszor hallott mondatokat, próbáljunk valami módon a fent leírtak szerint segítséget nyújtani.

Mi mindenért kezdünk el halmozni?

A felhalmozás mögött nemcsak kórossá duzzasztott félelmek állhatnak. Időskorban lehet egyszerűen a magányosságra, az izoláltságra történő lelki reakció is, amelyet a gyakoribb kommunikációval jelentősen enyhíthetünk. Lehet a demencia egyik tünete is, hiszen a döntésképesség korai megzavarodása gyakran előfordul ennél a kegyetlen betegségnél. Szintén lehet az a háttérben, hogy az illető valamilyen súlyos traumát nem tud feldolgozni, például valakit, egy rokont vagy egy barátot, esetleg egy házikedvencet vagy egy munkahelyet veszített el, s a tárgyak halmozásával kompenzálja a „letapadtságot”.

Nagyon sokszor egy-egy beszélgetés ezen is segíteni tud: ha az illető érzi, hogy szeretik őt és törődnek vele, meglepően gyorsan változhat – a valódi figyelem energiája csodákra képes. Amennyiben egy-egy ilyen beszélgetés eredménytelen, mindenképpen javasolt szakemberhez fordulni, mert a felhalmozás szekunder veszélye lehet egy súlyos fertőzés, illetve az elesés a kaotikusan elrendezett tárgyak között. Ne vegyük ezt félvállról: volt olyan szenior tanítványom, aki úgy halt meg, hogy egy több méteresre felhalmozott könyvkupac esett rá.

Ha azt tapasztaljuk, hogy valaki értelmetlenül gyűjtöget, és nem tud semmit kidobni, mindenképpen próbáljunk meg segíteni neki, s ha mi ehhez kevesek vagyunk, ne féljük kérni szakember segítségét! Lehet, hogy az életét mentjük meg ezzel!

Nyitókép: Alexander SchimmeckUnsplash

Ajánljuk még:

ROBERT NEIL BUTLER: AZ EMBER, AKI BEBIZONYÍTOTTA A VILÁGNAK, HOGY ÖREGNEK LENNI NEM BETEGSÉG
YUMMY MUMMY-K ÉS SUGAR DADDY-K HELYETT: ÍGY TUDSZ JÓL ÖREGEDNI
SOSE KELLENE ABBAHAGYNI A JÁTSZÁST! – INTERJÚ EGY ÉLETÉT ÚJRATERVEZŐ NYUGDÍJASSAL

 
X
Már követem az oldalt