Mit tudhatunk arról a gerontológusról és pszichiáterről, aki többek között az időskori életkori hátrányos megkülönböztetés (ageizmus) és a produktív idősödés fogalmát megalkotta? Gyerekkoráról például azt, hogy szülei válása miatt New Jersey-ben előbb saját nagyszülei, majd hétéves korától egyedül a hetven év feletti nagymamája nevelte egy csirkefarmon, így teljesen érthető, hogy felnőttként sokkal érzékenyebben reagált az időseket ért igazságtalan megkülönböztetésekre, mint korosztálya más tagjai.
Ez azonban eleinte nem jelentett még az idősek iránti speciális érdeklődést. A Columbia Egyetemre járva (amely egyetem később beválasztotta a legfontosabb 250 diákja közé) előbb hematológus akart lenni, de éppen az akkoriban széles körben jelentkező, s még egyetemi professzorai között is erősen jellemző, idősek elleni diszkriminációkat látva 1955-ben áttért az idősek életének, betegségeinek és gondolkodásának vizsgálatára. A gerontológia ugyanis a legtágabban ezt jelenti: az idősödés tudománya.
Butler ezen a területen nemcsak egy problémamegoldó orvos lett, hanem a legszélesebb körű fejlesztő, aki fő céljának az idősekkel kapcsolatos társadalmi gondolkodás megváltoztatását tekintette, s meggyőződése volt, hogy
ha az idősekre nem csak beteg emberként tekintenek, ezzel lelki és fizikai állapotuk is jelentősen javul majd.
Mai tudásunk alapján megdöbbentő, hogy az ötvenes évekig a szenilitást az orvostudomány az úgynevezett „patologikus” szemlélet jegyében úgy könyvelte el, hogy voltaképpen szükségszerű folyománya az idősödésnek, és a véletlen vagy a kegyelem az oka annak, hogy valakit egyáltalán nem ér el. A hatvanas évek elején Butler vezetője lett az első igazán átfogó amerikai kutatásnak, amely egyértelműen bebizonyította, hogy a szenilitás nem szükségszerű következménye az öregedésnek, sőt: ez az állapot általában hatékonyan megelőzhető betegségek következtében jön létre. (Kutatási eredményeit társaival a Human Aging című, 1963-ban megjelent, több mint 300 oldalas könyvben adta közre, amelyben a 16 tanulmányból négyben szerepelt társszerzőként).
Innentől kezdve karrierje töretlenül ívelt fölfelé. Az időseket érő diszkrimináció kapcsán kialakított ageizmus-fogalmát (sajnos jellemző, hogy hazánkban még megfelelő szó sincs erre, ezért a szakma jobb megoldás híján átveszi, „édzsizmus”-nak ejtve) már 1968-tól szerte Amerikában (később pedig Európában) használták, előbb tudományos, majd publicisztikai területeken is, s közben Butler számos cikket írt az idősekkel kapcsolatos jogi kérdésekről is, különös tekintettel a szociális otthonokban ápoltak helyzetére.
1974-ben a Kongresszus támogatásával és engedélyével egy külön intézetet alapított (National Institute on Aging), amely az idősekkel kapcsolatos kutatásokat koordinálta és szponzorálta – ez a központ ma egyike azon 27 intézetnek, amely közvetlenül az amerikai egészségügyi minisztériumhoz tartozik, és stratégiai feladata a nemzeti egészségmegőrzés. A NIA munkája keretében a fő tevékenység a demencia, azon belül is az Alzheimer-kór vizsgálata volt. (Megjegyzendő, hogy 2020-ra az Egyesült Államokban majdnem hatmillió alzheimeres beteg lett, teljesen egybevágva Butler jóslataival, s 2018-ban az Alzheimer-kór és a demencia kezelése az Egyesült Államokban már 277 milliárd dollárba került. Ezzel együtt az Alzheimer-kór a hatodik legfontosabb halálokká vált az USA-ban. Sajnos ennek a betegségnek a gyógyszerét a világszerte zajló kutatások ellenére még nem tudták megtalálni, de a lassításra már rendkívül eredményes módszerek vannak).
Butlert azonban természetesen nemcsak az időskori betegségek érdekelték. 1976-ban jelent meg a feleségével, Myrna I. Lewis-szal közösen írt, Szerelem és szexualitás 60 év felett című könyve, amely közérthető módon, hétköznapi és tudományos érvekkel bizonyította, hogy a szerelem és a szexualitás minden korban nagyon fontos, és az életkorhoz idomuló, megfelelő formákban még a testi szerelem is művelhető az élet harmadik szakaszában is. A könyv nyíltan szól az ebben az életkorban természetes módon fellépő szexuális gondokról is, és beszél a gyógyszerek nyújtotta lehetőségekről is (a 2002-es, rendkívül sikeres újrakiadásban már a potencianövelőkről is hosszabban szól).
Ugyanebben az évben Miért éljük túl? Idősnek lenni Amerikában (Why Survive? Being Old in America) című könyvéért Pulitzer-díjat kapott. Az amerikai értelmiségi körökben hatalmas sikert aratott, több mint 500 oldalas könyvről a Journal of the American Association szakmai recenzense kiemelte,
hogy nemcsak az orvosi egyetemeken, hanem a középiskolai oktatásban is alkalmazni kellene Butler megállapításait.
A könyv sikerét elsősorban az adta, hogy közérthetően beszélt az idősek gondjairól és a rájuk irányuló figyelem hiányáról egy olyan időszakban, amikor az élelmiszerárak, az egészségügyi költségek, a benzin és a lakhatás árai rendkívüli módon megemelkedtek, s emiatt félő volt, hogy az amerikai idősek hatalmas tömegei teljesen kilátástalan helyzetbe kerülnek. Butler könyve – sok más mellett – az egyik „mankó” volt, amellyel a katasztrófahelyzetet elkerülték, s Amerikában széles társadalmi körökben elindult a gondolkodás az idősek diszkriminációjának felülvizsgálatáról. Nem túlzás azt állítani, hogy komoly szerepe volt abban is, hogy az Egyesült Államokban az úgynevezett „védett kor” intézménye a 40. életévig szállítódott le. Minden túlzás nélkül mondható, hogy ez a könyv volt az igazi forradalom, amelyet a hatalmas médiasegítséggel az is megismert, aki sohasem fogta kezébe, s elsősorban ennek a munkának köszönhető, hogy az idősekről alkotott szavaink is elkezdtek megváltozni.
1983-ban, egy salzburgi konferencián bevezette a „productive ageing” fogalmát, amelynek az a lényege, hogy pénzben is kifejezetten mérhető az a teljesítmény, hasznosság, amelyet az idősek adnak a családnak, a településnek és az országnak – a szűkebb és a tágabb közösségeknek.
Azóta számos ilyen kutatás zajlott, amelyek be is bizonyították, hogy az ún. fejlett társadalmakban az idősek messzemenőkig „megdolgoznak a nyugdíjukért”,
azzal, hogy vigyáznak az unokákra, ügyintéznek a fiatalabbak helyett, ételt főznek, vigyáznak a házra, háztartást vezetnek, ellátják az állatokat, sőt: sokan még dolgoznak is különféle munkakörökben és beosztások szerint. (Az olvasónak is javaslom, hogy mérje fel: a környezetében élő 60 év felettiek családot segítő tevékenysége körülbelül mennyibe kerülne, ha ezeket mások végeznék – gondoljunk csak a babysitterekre!)
Butler gerontológusi munkája, és a világ számos pontján (például Japánba rendszeresen visszatérve) tartott előadásai és szemináriumai mellett számos szakmai szövetség tagja volt, sőt 1990-ben ő alapította az Egyesült Államok Nemzetközi Hosszú Élettartam Központját (International Longevity Center), azt a nonprofit és pártpolitikailag nem elkötelezett intézetet, ahol külön foglalkozások keretében tanítottak minden korosztályt a hosszabb és jobb minőségű élet megvalósítására. Jelenleg a központ hatalmas, egész világra kiterjedő segítő és gyógyító programokat vezet.
Butler tucatnyi könyve mellett több száz cikk szerzőjeként az amerikai közéletben világossá tette, hogy az időskor nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ember passzivitásba vonul, ez sokkal inkább egy lehetőség arra, hogy a több idővel gazdálkodva kiteljesedett, aktív életet élhessen (active ageing). Butlert az amerikai elnökök is nagy tiszteletben tartották, számos, idősekkel kapcsolatos kérdésben kikérték tanácsait, s Bill Clintonnal kifejezetten baráti viszonyt is ápolt.
Utolsó könyvében (The Longevity Prescription: The 8 Proven Keys to a Long, Healthy Life (2010) kifejezetten azt hangsúlyozza, hogy az embernek nyolc területen kell tennie azért, hogy időskora sikeres és kiegyensúlyozott legyen. Ezek a következők: testmozgás, táplálkozás, mentális vitalitás, alvás, pihenés, a szeretet és a meghittség, a közösségi kapcsolatok, és a megfelelő, preventív orvosi ellátás. Ezzel egyértelműen cáfolta azt a ma egyre divatosabb teóriát is, hogy a betegségeket elsősorban a genetikai állomány okozza.
Butlerről hazánkban szinte senki sem tud, miközben életművének igazán fontos darabjai már majd fél évszázada napvilágot láttak. A 2010 júliusában, leukémiában meghalt professzorról az Egyesült Államok legnagyobb lapjai azonnal részletes megemlékezéseket közöltek, s mind a mai napig számos cikk jelenik meg róla a világsajtóban (2020 júniusában egy egyszerű Google-keresésre a nevére 22.800.000 találat jött ki!)
Fontos volna, hogy nemcsak a hazai gerontológusok, hanem a magyar közélet is többet tudjon munkásságáról, mert ez mindenbizonnyal azt is jelentené, hogy időseink problémáit jobban akarjuk ismerni, és többet akarunk tenni azok megoldásáért.
Ajánljuk még:
A MAGYAR GÉNIUSZ, AKI IDŐS KORÁRA NAPI NÉHÁNY CENTBŐL ÉLT – 25 ÉRDEKESSÉG BARTÓK BÉLÁRÓL
A MODERN KOR EGYIK ELSŐ CSODANŐJE: IDEJE MEGISMERNED HUGONNAI VILMÁT!
