„De kár, hogy nem fiúnak születtél!” – portré Karacs Ferencné Takács Éváról, akit minden magyarnak illene ismerni

Az ötgyermekes értelmiségi családba egyedüli lányként 1779-ben született Takáts Éva már korán megtapasztalta, hogy a férfiaknak, a gazdagoknak sokkal több joguk és kiváltságuk van, mint a nőknek, mint a szegényebb rétegnek. Éva iskolába nem járhatott, lelkész édesapja tanította a tudásra kiéhezett lányt.

Már gyerekként csodabogárnak számított, hiszen az 1700-as évek végén a nőknek nem volt egyéb feladata, mint 16 éves koruk környékén tehetős családba beházasodni, gyerekeket szülni, és a háztartással bajlódni. Éva igazságtalannak érezte, amikor tudásvágyára anyja csak mélyeket sóhajtott: „De kár, hogy nem fiúnak születtél! Akkor sokra vihetnéd az eszeddel”. Éva már gyerekkorában is bizonyította, hogy őrá nem vonatkozik ez a kijelentés: ugyan hosszabb ideig tartott, és több erőfeszítést igényelt, de még többet is elért, mint a korabeli fiúk. 

Szeretett édesapját korán elvesztette, ezért úgy döntött: munkába áll, hogy ne kelljen a barátok támogatásaiból tengődniük. Egy leharcolt viskóba kényszerültek költözni, de édesanyjával és testvéreivel kitanulták az állattartást, növénytermesztést. Hímzést oktatott grófkisasszonyoknak, saját munkáit pedig Bécsbe vitte eladásra egy kereskedő.

Sosem szégyellte, hogy fiatal lány létére családfenntartóvá lépett elő, ahelyett, hogy busás hozomány fejében férjhez ment volna egy tehetősebb család örököséhez.

Női munkavállalóként többször is kihúzták lába alól a talajt, de leleményessége, bátorsága és szorgalma folyton kisegítette a gödörből. Éva nem tervezett úgy férjhez menni, ahogy a korabeli lányok. Hozománya nem volt, mert ragaszkodott ahhoz, hogy saját magáért szeressék. Huszonhárom évesen megismerkedett egy rézmetsző művésszel, Karacs Ferenccel, akivel más témájuk sem volt, mint a művészetek és a politika. Az első randevú után két tanúval, minden felhajtás nélkül megtartották az esküvőt. Szerelemházasság volt ez. 

Maga körül csupa érdekkapcsolatot látott, pedig saját bőrén tapasztalta, hogy lehet ezt másként is csinálni: miért hagyják a nők, hogy csupán csak „díszletként” szerepeljenek férjük oldalán? Hogyan elégedhetnek meg a „kellékszereppel”? A különböző társasági eseményeken szeretett értékes eszmecseréket folytatni nőkkel és férfiakkal egyaránt, de női beszélgetőpartnerei csak ritkán akadtak. Éva világéletében tanult, így nehezen értett szót azokkal az asszonytársaival, akik sosem akartak kilépni férjeik árnyékából.

„Én mint nő is érzem magam annyinak, mint a férfiak. Az emberi érték nem attól függ, hogy valaki szoknyában jár-e vagy nadrágban!” – hangoztatta oly sokszor, amiért sokan megmosolyogták a háta mögött.

Művészek, akik hallgattak rá

Karacs Ferenccel példátlanul harmonikus, szép házasságban éltek. Éva a férje réztérképeinek színezését is vállalta, így a munkában is partnerek voltak. Pesti otthonuk valóságos művésztalálkozók helyszíne volt, ahol Éva nemcsak finom falatokkal látta el a vendégeket, hanem egyenrangú félként is tündökölt a férfitársaságban. 

„Szerintem nem az az igazi férfi, aki sok asszonyt szeret, hanem az, aki egy asszonyt tud szeretni vággyal, szerelemmel egy egész életen át!” – hangoztatta Ferenc oly sokszor csapodár, hűtlen barátainak, akik sokszor gúnyt űztek a férfi hűségéből. A Karacs-háznak volt egy vendégszobája, amit fiatal, pályakezdő művészek felkarolására rendeztek be.

Így fogadta be Éva a még ismeretlen Katona Józsefet, aki ebben a házban írta meg a Bánk bánt.

Éva figyelemmel követte a folyamatot, sokszor javaslatokat tett a fiatal művésznek, amelyeket Katona mindig szívesen fogadott. A színészvilágból Déryné Éva legkedvesebb bizalmasa, Laborfalvi Róza lányai barátnője volt. De állandó vacsoravendégnek számítottak körükben a kor szellemi atyjai: Fáy Ádám, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kazincy Ferenc, Kossuth Lajos édesanyja, Wesselényi Miklós és Berzsenyi Dániel is.

A házaspárnak nyolc gyermeke született. Éva lányaitól elvárta, hogy ne csak a háziasszonyszerepet sajátítsák el, hanem szakmát is tanuljanak, több nyelven beszéljenek, akár férfi nélkül is állják meg a helyüket a világban. A munka és a gyereknevelés mellett arra is ösztönözte őket, hogy inasaiknak, szobalányaiknak, szakácsaiknak minden nap segítsenek be, hiszen a kétkezi munka nemesít. Ő maga sosem hagyta cserben a cselédjeit: hajnaltól késő estig velük együtt munkálkodott, és mindig emberséggel, egyenrangú félként bánt velük. 

Éjszaka dolgozó nő, nappal családanya

Erős véleményeinek hála az akkoriban hazánkban legnépszerűbb, legtöbb példányszámban vásárolt Tudományos Gyűjtemény tulajdonosa felkérte, hogy írjon színikritikákat. Gyermekeit sosem tolta háttérbe, mindig csak éjszaka dolgozott, hogy nappal el tudja látni anyai teendőit, amire élete igazi értelmeként tekintett. A kritikák után csak egy lépés választotta el attól, hogy írásaiban oltalma alá vegye az elnyomott női társadalmat, és az egyenjogúságot hangoztassa, amikor csak lehetősége nyílik rá. Minden cikke olaj volt a tűzre. Nem is ok nélkül, hiszen számtalanszor kifejtette, hogy a nemzet színvonala nem emelkedhet, és a családi élet hibái nem csökkennek, amíg a férfiak a nők szellemi fejlődésének jogosultságát, annak szociális jelentőségét el nem ismerik.

A férfiaknak félre kell tenniük minden előítéletet, ha azt akarják, hogy a nők ne csupán gyönyörködtessék, hanem boldogítsák is őket.

Sérelmezte a szerelem nélküli házasságok köttetését is: „Csak azért menjünk férjhez, hogy asszonynevünk legyen? Szép intézmény a házasság, de igazi szerelem, mérhetetlen szeretet kell hozzá. Különben megalázó, és előbb-utóbb mártíromság vagy erkölcsi posvány lesz belőle.” Évekig ment a vita az újság hasábjain, de Éva állta a sarat. Természetesen kizárólag felháborodott férfiak reagáltak soraira. 

„Toll nem való nő kezébe, mert ingatag vérmérséklete, korlátozott ítélőképessége folytán nem tud mértéket tartani”, írták neki – ám a Karacs házaspár brilliánsan reagált a szúrkálódásokra, és hiába próbálták rávenni Ferencet, hogy tiltsa el feleségét az írástól, ő inkább tovább bíztatta Évát a publikálásra. Csak akkor tudták az asszonyt térdre kényszeríteni, amikor gyermekei váltak céltáblává, férjeiket, feleségeiket ellehetetlenítették. Ekkor letette a tollat, és megfogadta, hogy soha többé nem ír. 

Karacs Ferencné Takács Éva nemcsak gyermekkorában hallotta oly sokszor, mennyire kár, hogy nem fiúnak született, hanem felnőtt nőként is megannyiszor arcul csapta ez a mondat. Bármennyire szíven ütötte a valóság, mégis ez a pár szó volt az, ami ösztönözte arra, hogy ne elégedjen meg saját és sorstársai helyzetével. Többször is megtapasztalta, milyen az, amikor mindent elveszít: két csecsemőjét néhány hetesen, kisebbik fiát huszonévesen temette. Felnőttként szélütést szenvedő, ágyhoz kötött fiát éveken keresztül ápolta, idős, beteg férje is csak rá számíthatott. Az 1838-as pesti, jeges árvíz percek alatt egy élet munkáját nyelte el. Éva mégis újra és újra talpraállt, és kezdett mindent a legelejéről. Gyermekei körében, kedvenc hintaszékében bóbiskolva érte a halál 1845 októberében.

Karacs Ferencné Takács Éva nevét nem őrzi utcatábla, emlékének sehol nem állítottak szobrot, még korabeli fotót is alig találtam róla az interneten. A jelentéktelennek tűnő név mögött mégis olyan különleges személyiség rejtőzött, aki nőtársait elvezette egy máig tartó hosszú út kezdetéhez. Szellemi örökségét Karacs Teréz nevű lánya vitte tovább: édesanyja ösztönzésére fáradhatatlanul dolgozott azért, hogy végre a lányok is olyan oktatásban részesülhessenek, mint a fiúk. Teréz több mint kétezer leánynak adta át azt a tudást, ami addig a fiúkat illette, és minden tanítványának elmesélte édesanyja tanulságos és magával ragadó történetét.

A női egyenjogúság súlyos akadályokkal tűzdelt útjának még korántsincs vége, de Magyarországon Éva volt az, aki egyedül tette meg az első, hepe-hupás mérföldeket. 

Ha a modernkor egy másik csodanőjével is megismerkednél, Hugonnai Vilma életéről is ajánlunk egy cikket.

Felhasznált irodalom: H. Lányi Piroska: A rézmetsző háza (Móra Könyvkiadó, Budapest 1969)