Nem szokványos itthon nyugdíjas korban iskolába járni. Miért döntött úgy, hogy továbbtanul?
Amikor nyugdíjba mentem, olyan voltam, mint egy fuldokoló, aki mindenbe belekap. A fiam fogalmazott egyszer úgy, hogy azokat a dolgokat, amelyek sikerélményt, örömöt adtak, mind elveszítettem mikor nyugdíjba mentem. Borzalmasan hiányzott a jövés-menés, az, hogy emberek között legyek. Szeretem az embereket és arra van igényem, hogy minél többen legyenek körülöttem. Én 61 éves voltam, amikor „egy életem, egy halálom” alapon belevágtam a mesterképzésbe, ismét tanuló lettem.
Hol képezte magát, miket tanult?
Van egy egyetem Óbudán, akkor Zsigmond Király Főiskolának hívták (mai nevén Milton Friedman Egyetem – a szerk.), ahol tanfolyamokat tartottak a korosztályomnak. Utánanéztem, elmentem és beiratkoztam négy tanfolyamra is; angolra, memória tréningre, érzelmi intelligencia tréningre és időskori viselkedésre. Azután Zuglóban is beindítottak egy tanfolyamot és oda is elmentem. Ott hangzott el, hogy a nyugdíjasok féláron, a tandíj feléért, mehetnek képzésekre, alap vagy mesterképzésre.
Nagyon sok képzésen vett részt! Mit nyert ebből, miért folytatta?
Én akkor azt gondoltam, hogy több szempontból is jó ez. Egyrészt azokkal a problémákkal foglalkoztam, amikkel akkor, mint frissen nyugdíjba ment ember szembesültem. Azt tapasztaltam, hogy bár
elvileg készültem a nyugdíjba menetelre, mégis úgy éreztem magam, mint akit elcsaptak!
Másrészt tanultam magamról, illetve tanultam valamit, amivel tudok esetleg másoknak is segíteni. Egy csomó lehetőség van ebben, én geronto-andragógus lettem. Ez annyit tesz, hogy az öregkor élet- és kortanával foglalkozom.
Elterjedt vélekedés sokak körében, hogy a nyugdíjig kell megrajzolniuk egy életpályaívet és beteljesíteni önmagukat, vágyaikat. Ön hogyan vélekedik erről?
Egyedül neveltem fel a fiamat, és nem nagyon volt lehetőségem arra, hogy tanuljak vagy képezzem magam. Ugyanakkor igényem lett volna rá. Amikor elmentem nyugdíjba az egyik szomszédasszonyom elhívott a Béke Szállóba egy hölgyklubba. Ott mondta nekem egy numerológus, hogy valósítsam meg a gyerekkori álmomat. Kutattam vadul a fejemben, hogy milyen gyerekkori álmomat? Én mindig arról álmodoztam, hogy nagy családom lesz, sok gyerekkel, szép házasságban – először csak erre tudtam gondolni. Aztán eszembe jutott, hogy az egyik nem-gyerekkori álmom az volt, hogy pszichológus leszek. Szóval a régi álmomat valósítottam meg, továbbtanultam, és ebben volt pszichológia is.
Mit tanácsolna azoknak, akik nyugdíj előtt állnak, esetleg már nyugdíjasok? Feltétlenül gond az, ha leteszik a lantot, nem képződnek, nem dolgoznak semmit?
Az lenne igazán jó, hogyha mindenki megtalálná azt a tevékenységet, amiben örömét leli. Az előadásaimon is azt szoktam mondani, hogy ha valaki abban leli örömét, hogy lemossa az ablakot kéthetente, akkor csinálja azt. Vagy ha abban leli örömét, hogy gyönyörű a kertje, akkor csinálja azt. Igazából
mindegy, hogy mit csinál, csak ne a tévé előtt üljön magányosan.
A lényeg, hogy sikerélménye és öröme legyen, és amennyiben ez valamilyen társasági eseményhez kötődik, akkor még jobb!
Ebben az évben megjelent első könyve Miért játsszunk? címmel. Mesélne róla bővebben?
A könyv egyrészt az én játékhoz való hozzáállásomról, kapcsolatomról szól. Feltárul benne a játék története, szerepe, megítélése és a végén a kutatásom eredményeit ismertetem. A konklúzió alapján
az lenne igazán jó, hogyha soha nem hagynánk abba a játékot.
Tehát, ha mindig lenne időnk arra, hogy játszunk, életkortól függetlenül. Pontosabban nemcsak arra, hogy a gyerekemmel, unokámmal játsszak, hanem arra is, hogy én a saját kedvemért játsszak. Mert ha vele játszom, az egy másik történet. Viszont ha a magam szórakoztatására, kikapcsolására játszom, az feltölt, az jó nekem, az szükséges – ez a lényeg. Én például fél éve járok egy hölgyhöz, akinek memóriaproblémái vannak. Nagyon lassan haladunk, de észrevehető javulást értünk el azzal, hogy rendszeresen társasjátékozunk. És ehhez az is hozzátartozik, hogy a szakértők szerint
nem is annyira a társasjáték a mérvadó ebben a történetben, hanem a társaság.
De nem mondok újat, biztos vagyok benne, hogy a mai fiatal felnőttek ezt tudják, mert az ön korosztálya rengeteget játszik!
Valóban, a barátaim közül sokan szeretünk társasozni. Ön hogy látja, hogyan alakul a játék kultúrája napjainkban?
Találkoztam egy fiatal sráccal, és ő mondta azt kb. 4-5 évvel ezelőtt, hogy a társasjáték a reneszánszát éli, és ez szerintem is így van! A baj az, hogy ami a fiataloknak jó, megfelelő játék, azok a vastag szabálykönyvek, amikből játszanak, az nem jó az én korosztályomnak. Az én korosztályom azt szereti, ha pörgős, vidám, rövid a játék. Sokan játszanak az én korosztályomból is, ami inkább abban merül ki, hogy kártyáznak, és ez jó. Tehát azokkal a játékokkal játszanak, amiket gyerekkorukból hoztak, és nem biztos, hogy szívesen tanulnak új játékot. Sőt! Viszont jó lenne, ha megismernének több játékot, amivel észrevétlenül fejleszthetnék különböző képességeiket.
Azért érezhetően a játékipar is elkezdett felnőttekben gondolkozni.
Fiatal felnőttekben.
Az egy dolog, hogy ráírják a játékra, hogy 3-tól 99 évig ajánlják, de sok mindenen kellene, érdemes lenne változtatni.
Zavaró, hogy sok játék csak angolul van, még a címe sem magyar. Emellett elég riasztó az a túlkínálat, még nekem is, ami egy játékboltban fogad, az a túlzsúfoltság ijesztő lehet. Nem tudom melyikhez nyúljak, hol keressem, mit keressek, olyan elveszett tud lenni egy ember a játékboltban. Aztán nem megfelelőek a betűnagyságok vagy az ábrák, és ha nem jól lát valaki, akkor már el is megy a kedve. Úgy tapasztaltam, hogy különösen
az én korosztályom, az emberek 50 fölött, sokszor azért nem játszanak, mert félnek a megmérettetéstől.
Ha most leülünk mi ketten játszani, ön nagy valószínűséggel megverne engem egy memóriajátékban. Én már nem félek, de bennem is volt bizonytalanság. Ezért vettem meg például a Ki nevet a végén? - t, mert ott nem a tudáson múlik, hogy eljutok A pontból B pontba, hanem azon, hogy mit dobok. Ezt a játékot is viszem minden alkalommal, ha meghívást kapok egy-egy rendezvényre.
Kinek ajánlja a könyvét?
A mentorom írt ajánlást a könyvhöz miszerint mindenkinek ajánlható óvodákba, pedagógusoknak, szülőknek, magukon segíteni akaróknak. A kutatási része miatt inkább a korosztályomnak és kifejezetten preventív jelleggel.
Ajánljuk még:
Mitől idősbarát egy város, és vajon miért van belőle túl kevés a világon?
„Minden megpróbáltatástól csak erősebb lettem” – Szabival, a pékkel beszélgettünk
Magyarország András-naptól vízkeresztig is nagyon finom – Borbás Marcsival új könyvéről beszélgettünk
