Rendben, megbocsátok, de felejteni nem fogok. Pedig tudom, hogy nagyon kellene!

Pszicho

Rendben, megbocsátok, de felejteni nem fogok. Pedig tudom, hogy nagyon kellene!

Vannak olyan emberek, akik könnyedén képesek arra, hogy a felesleges dolgokat elengedjék, de meglepően sokan vannak olyanok is, akik hosszú évekig emésztik magukat, képtelenek túllépni a le- és visszahúzó emlékeken. Nekik szól ez a cikk.

Az elengedés nem azonos a megbocsátással. Ha megbocsátok valakinek, aki ellenem akarva vagy akaratlanul valamilyen sérelmet követett el, akkor megbocsátom a tettét, vagy azért, mert belátom, nem direkt akart nekem rosszat, vagy ha szándékosan is tette, azóta már megbánta. A megbocsátás apropója lehet egy olyan vágy is, hogy én már túl akarok lenni a sérelmeken, nem szeretném terhelni a lelkem az emlékekkel, még akkor sem, ha a bántó fél a megbánás legkisebb jelét sem mutatja. 

Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a dolgot biztosan el is engedtem! Hiszen a megbocsátás után még nagyon sokszor fáj az emlék, rágódunk rajta, elemezzük magunkban, lelki és fizikai fájdalmakat élünk át miatta. És ez arra utal, hogy valójában nem voltunk képesek teljesen elengedni. És amit nem vagyok képes elengedni, az súlyként nehezedik rám.

A súly pedig nyomja, lehúzza az embert, s szükségképpen vezethet lelki és fizikai zavarokhoz is,

sőt – bármilyen meglepő is – szellemi bántalmakat eredményez, hiszen az állandó rágódás elveszi a teret az értelmes gondolkodástól és kreatív energiakészletünket is megcsapolja. 

Nagyon fontos megérteni: az elengedéssel elsősorban magunkon segítünk, s azokon, akik szeretnek minket és figyelnek ránk.
Én amikor elengedtem a velem történt negatív dolgokat, eseményeket, úgy éreztem, könnyebbé váltam, pedig nem felejtettem el mindazt, ami történt, csak már nem nyomasztott, nem fájt, így nem volt esélye, hogy megbetegítsen. Egyszerre csak azt éreztem, hogy az engem szerető környezet is megkönnyebbült – egy komoly gonddal kevesebb mindenkinek az én győzelmem miatt. 

Feltehetjük a kérdést, hogy létezik-e az elengedésre valamilyen recept? Természetesen általános recept nincs, de az biztos, hogy az embernek végig kell gondolnia az „elengedés-munkában”, hogy ő miben hibázott, ma mit tenne másképp – nem elég a szimpla áthárító gondolkodás, a másik hibáztatása, ahogy egyes szakirodalmak mondják, a „hasítás”.

Ezen túl viszont az „elengedés-munka” nagyon személyes, egyéni lefolyású. Van, akin egy jó könyv segít (hazánkban több remek könyv is napvilágot látott a témában olyan neves pszichológusoktól mint Bagdy Emőke vagy Szondy Máté), más típusú emberen egy nagyobb edzés vagy egy jó beszélgetés, esetleg egy nagy utazás.

A kibeszélés kapcsán azonban fontos hangsúlyozni:

nem szabad a recitálás, folyamatos, ismételgető felidézés hibájába esnünk!

Ha az ember folyamatosan a traumájáról beszél, akkor voltaképpen újra és újra csak felébreszti az „alvó történetet”, visszahelyezi a lelkét a múltba a felejtés természetes folyamatából. Ezért nagyon fontos a megfelelő, ránk figyelő, empatikus lelki társ megtalálása, akivel elemezhetjük az eseményeket, és akitől elfogadjuk az intő szót: itt az ideje búcsút mondani a mementózásnak. 

Ha véletlenül egyik technika sem működik, ne szégyelljük magunkat, nyugodtan keressünk fel egy pszichológust vagy pszichiátert. Meg fogunk lepődni, hogy nem egynek még saját „elengedős” csoportja is van, hiszen sokakat érintő problémáról van szó. Ettől meg is nyugodhatunk: nem szenvedünk extrém betegségben. A szakemberrel folytatott odaadó munkában egyszer csak megélhetjük végre, hogy mit jelent a valódi könnyebbség: annak tapasztalata, hogy a régi ügy már nem sebez, nem fáj, túl vagyunk rajta.

Nyitókép: Sunyu/Unsplash

Ajánljuk még: 

KAMU IS MEG NEM IS: EZ LENNE AZ ÉV LEGDEPRESSZIÓSABB NAPJA
KÁROSABB MINT AZ ELHÍZÁS VAGY NAPI 10 SZÁL CIGI, PEDIG „CSAK” EGY ÉRZÉS
A HÁLA TISZTASÁG – OLYAN MŰFAJ, AMIT CSAK JÓL VAGY SEHOGY SEM ÉRDEMES