Néha kapok (időnként én is odavetek) ilyen mondatokat, akár egy SMS-ben vagy csetelés közben: „figyu, tök hálás vagyok neked” vagy: „sose tudom ezt meghálálni neked”, esetleg: „hálám kötelez”.
Ezekből a mondatokból azonban igazából a lényeg hiányzik. Felszínesek és nem hálából, hanem illemből, esetleg érdekből íródnak, és ennyi erővel fogalmazhatnánk egy-egy másik mondattal is. Például: „tök jó, hogy elvégezted helyettem a munkát” vagy: „de jó, hogy ingyen megcsináltad, marad most pénzem másra”, esetleg: „jófej vagy, a közeledben maradok, mert megéri nekem”.
Sarkítottam ugyan, de talán érzékelhető, hogy azok a mondatok, amikbe csak úgy beleszőjük a hála szót, viszonylag ritkán találkoznak azzal az állapottal, amelyben a tiszta hála megszületik. És még akkor is, ha érdekmentes esemény nyomán vetjük oda, akkor se szól arról az élményről, amit a valódi hála teremt.
Mert a hála nem puszta frázis, nem odabökött mondatok, még csak nem is egy udvarias gesztus csupán.
Hiszem, hogy nagyon is sokat elárul rólunk, milyen a viszonyunk a hálával, mit gondolunk róla. Az is árulkodó, mit kezdünk azzal a helyzettel, amikor (még nagyon is földi aspektusban) egy olyan dolog történik velünk, amiért a szokások szerint hálát kell(ene) éreznünk. Mit érzünk olyankor valójában, mit gondolunk magunkról, a saját helyzetünkről az adott esemény kapcsán. Hogyan fogalmazunk?
Mert amikor valaki úgy érzi, hogy a felé irányuló gesztus vagy a másiktól kapott ajándék, jótett hálára kötelezi őt, az nem pozitív élmény, hanem teher. Mert az igazi hálának nincs köze elvárásokhoz és viszonzáshoz sem. Tiszta, könnyű érzés, tele fénnyel és szeretettel. Az a hála érvényes és gazdagító, amelyik szinte önmagáért születik: a jótevő nem kéri számon, nem követel. A hálát magában megszülő ember pedig tisztában van ezzel a súlytalansággal és annál gyönyörűbb és zengőbb a hála érzése, minél szabadabb körülmények között születik. Nincs alá-fölérendelt helyzet. Adástól-kapástól függetlenül a két ember egyenlő, egyetlen szeretetkörön van és a legtöbb esetben szavak nélkül is pontosan érzik egymást.
Esetleg elhangzik egy ilyen mondat is: „én vagyok hálás, hogy adhatok”, és az a hála, lélek-mélyen született igazi hála, könnyeket csal a szembe, érzelmekben gazdag, és semmi köze se tárgyakhoz, se gesztusokhoz.
Sokan úgy tekintenek azonban a hálára, mint valami eltéphetetlen, sunyi kötélre, ami foglyul ejt, és akkor ilyen megnyilvánulásokkal találkozhatunk: „most akkor egész életemben legyek hálás?” vagy: „még én legyek hálás, na ne már!”, esetleg: „lejárt a hála ideje”. Amikor ilyet hallunk, tudhatjuk, hogy abban az emberben soha nem ébredt valódi hála, és valami olyan kötelezettséget kellett teljesítsen egy-egy kapcsolatban, ami számára teher volt, rabság és talán meg is alázta.
Pedig az igazi hála nem ismeri az alázatot. Soha olyan erősnek nem éreztem magam, mint a tiszta szívből induló hálaadások során, legyen annak alanya ember vagy a Teremtő, mert a hála felemel és nem tipor sárba.
Olyan helyzeteket minősít át vagy érvénytelenít, amelyek más esetben megtörnének minket.
Számomra a szeretet legtisztább eszenciája a hála, újra és újra megszülető élmény és érzelem és amikor azt megfogalmazom szavakkal (is) kifelé, akkor nem csak mondom: átélem annak teljes üzenetét.
És nemcsak akkor törhet fel elemi erővel, amikor valaki valami jót tesz velünk, akkor is, amikor arra adott pillanatban nincs okunk, még csak nem is egy számunkra fontos ember felé száll. Hanem fölfelé és a világ minden irányába, időn és téren túl.
A hála élménye azt jelzi, hogy érző, eleven lények vagyunk, akik képesek kapcsolódni
egymáshoz és láthatatlan szálakkal a világmindenséghez is. Mert annak részei vagyunk, nem földi létezésre kényszerített számkivetettek.
Néha tetten érhető egy-egy katartikus élményben is a tiszta hála, amikor olyan zenét hallunk, amitől meglódul a szívünk, és könnyek szöknek a szemünkbe. Vagy egy szürke délután csak ülünk a villamoson, látszólag gondolatok nélkül, de valamiért váratlanul katartikus erővel tör ránk ez az érzés, a hála a puszta életünkért. Olyankor olyan csatorna nyílik bennünk, ami fölfelé visz, és még csak hálásnak sem kell lennünk ezekért a pillanatokért. Érezzük azt magunktól, kristálytisztán.
Nyitókép: Amadeo Valar / Unsplash
Ajánljuk még:
MÁR MEGINT TE?! AMIKOR AZ EGYIK GYEREKKEL MINDIG CSAK A „BAJ VAN”
„EZ NEM ARRÓL SZÓL, HOGY A GYEREKNEK MINDENT SZABAD” – MI IS AZ A POZITÍV FEGYELMEZÉS?
