Az üres fészek-szindróma (empty nest-syndrome) fogalmát több mint egy évszázada, 1914-ben Dorothy Canfield író alkotta azt az állapotot leírandó, amelyet az anyák és apák éreznek, akiknek az utolsó gyermeke nemrég költözött ki a családi házból. Mivel a jelenség akkor is sokakat érintett, az elnevezést cikkekben és előadásokban is gyakran emlegették a múlt század első felében. Az 1970-es években a leírt tünetegyüttest – mivel addigra igencsak elterjedést – már klinikailag azonosították és megpróbálták kezelni, mivel az érintetteket a depresszió, a magány és az alacsony önértékelés is sújtotta. Ezzel párhuzamosan a szociológusok is foglalkozni kezdtek a témával, ők azt vizsgálták, milyen társadalmi körülmények erősítik fel a szindrómát, és milyen tényezők segítenek elkerülésében. Mára okosabbak lettünk e téren – de még mindig túl sokan szenvednek feleslegesen.