Harc nélkül is győzhetünk: kedvesnek lenni a legkifizetődőbb

Pszicho

Harc nélkül is győzhetünk: kedvesnek lenni a legkifizetődőbb

A szülők egy része ingadozik, hogy vajon versenyre-nyerésre vagy segítőkészségre-érzékenységre nevelje-e gyermekét. Számomra ez nem is kérdés.

Tudjuk, hogy a világ ma a versenyről szól. Sokan attól tartanak, ha nem készítik fel időben és alaposan erre a versenyre berendezkedett világra az utódokat, azok hátrányt szenvednek majd; kevésbé boldogulnak a „dzsungelben”, védtelenebbek és kiszolgáltatottabbak lesznek társaiknál. Ezek az emberek a kedvességet  hajlamosak gyengeségként elkönyvelni, a tapintatot konfliktuskerülésként, a mások segítésére való törekvést pedig nem önzetlenségnek definiálják, hanem egyenesen balgaságnak – hiszen azzal versenyelőnybe kerülhetnek mások.

Mégis azt gondolom, a segítőkészségre, a mások baja iránti fogékonyságra és érzékenységre nevelt gyerekek nemhogy hátrányt szenvednek el pályafutásuk során, hanem olyan előnyökhöz jutnak, ami végső soron igazi sikerhez vezeti őket.

Túl azon, hogy a mások segítése önmagában lelki élmény, és sok szép érzést okoz (hiszem, hogy már ezért is megéri ebbe az irányba terelni gyerekeinket), biztos vagyok benne: 

a segítőkész emberek mindenféle területen nyertesek.

Saját tapasztalatok alapján legalábbis egészen könnyen ki tudom ezt jelenteni.

Olyan környezetben nőttem fel (állami gondozás, intézet, nevelőszülők), ami egy családban, védett környezetben nevelkedő gyerek számára teljesen ismeretlen, sőt veszélyes terep. Mindenkinek az. Képzeljetek el egy helyet, ahol súlyos traumákon átesett, változatos sérülésektől szenvedő, több tucat (akár több száz) gyerek él viszonylag szűk területen. Mindenki fáj, szűköl, nyalogatja a sebeit. Mindenkinek ki van hegyezve az idegrendszere, stresszes, traumatizált, egy-egy ember ilyen-olyan módon abuzált is. És mindenki fél, magányos, és ezen túl is hiányokat él át távol apjától, anyjától, esetleg távol a testvéreitől, minden rokonától. Akár frissen került az intézet falai közé, akár csecsemőkora óta él ott, a traumák feldolgozatlanok. Az „üss vagy fuss” szintjén megrekedt gyerekek élnek együtt, összezárva, minimális intimszféra nélkül.

El tudjátok képzelni azt a sistergő feszültséget, ami a legjobb nevelői gárda mellett is szinte szétfeszíti a falakat?

Egy ilyen környezetben azt hihetnénk, hogy a kedvesség, a mások felé fordulás szikes talajra hullik. Lepereg a görcsbe feszült gyereklelkekről a kedvesség,

nem tudnak mit kezdeni vele, vagy kihasználást gyanítanak. Ez félig igaz is. Az igazság másik fele meg az, hogy túlontúl szomjazzák a kedvességet,

csak (egy ideig) valóban nem tudnak mit kezdeni vele. De aztán megtanulják. Az is elképzelhető persze, hogy nem tanulják meg, de azt, aki kedves velük, a szívükbe zárják.

Van, amikor visszaélnek a kedvességgel, hiszen nem tudják, hol vannak a határok, de a legtöbb esetben a kedvesség egy olyan eszköz, amely képes falaikat ledönteni. Azzal az emberrel szemben, aki kedves velük – szívből, igazán, nem jópontok miatt, nem azért, hogy másoknak megmutassa kedves oldalát, hanem őszintén, a kedvességért kedves – azt mindenek felett elfogadják.

Még akkor is, ha a kapcsolódás ingatag, és kötődési zavarok is nehezíthetik a visszacsatolást. Ennek ellenére a kedvesség,

a velük való, személyre szóló figyelem és érdeklődés olyan muníció, amit egy életen át visznek magukkal.

Én azt tapasztaltam meg, hogy ebben a környezetben (is) vagy helyesebben: igazán itt érdemes kedvességgel fordulni a másik felé. 

Láttam a harcaikat, az összecsapásokat, az agressziót. A legtöbb arrogáns megnyilvánulás azonban elkerült engem, pedig nem húzódtam soha a háttérbe – csak éppen akkor is kedves tudtam maradni, amikor más visszavágott volna. Beszélgetést kezdeményeztem, vagy segítettem a semleges helyzetben is. Az előzékenység, a mások iránti figyelem és kedvesség még egy olyan környezetben is élhetőbbé teszi az összezártságot, ahol a nap huszonnégy órájában robbanásveszély van.

Én azt tapasztaltam, hogy a „legádázabb” társ is megszelídíthető kedvességgel,

ha az nem tudatos konfliktusmegelőzésből, megalkuvásból, gyengeségből fakadó megadás, hanem egy őszinte gesztus. Ha tényleg azért segítettem valakinek, mert láttam, hogy szüksége van arra a segítésre, akkor azért cserébe sose akartak lenyomni vagy fölém kerekedni. A legtöbb ember, a sérülésektől kóválygó gyerekek is érzik, egyszerűen más az energiája, a hanglejtés íve, az áradó érzelmek hőfoka akkor, ha a segítő szándék szívből jön és hiteles. Ha a kedvesség nem haszonleső, nem vár viszonzást, még csak visszacsatolást sem.

Emberi kapcsolataim egy jelentő része abból az időszakból származik. Értékes kapcsolatok és ha néha szóba kerül a gyerekkor, a kedvességre építő, megtartó erőként gondolunk rá. Emberi kapcsolataim építése ma is így működik, mert ott megtanultam ezt a leckét: minden harcból győztesen kerülünk ki, ha kedvesek vagyunk. Ha akkor (is) adunk, odafordulunk és segítünk, amikor a másik a legkevésbé sem számít erre. Mert a kedvesség, a jószándék és a figyelem olyan eszközök, amikkel kölcsönösen vissza lehet élni ugyan, ám ezzel nem szívesen csalnak az emberek. De a jószándék és a kedvesség sikerre vezető,

egymást segítő emberi kapcsolatokat teremt.

Harc nélkül is győzhetünk, ha nem is mások fölött, a saját életünkben mindenképp.

Nyitókép: Anastasiia KrutotaUnsplash

Ajánljuk még:

KONTROLL NÉLKÜL: EGY KISLÁNY, AKI NEM KELLETT SENKINEK (RENDHAGYÓ FILMAJÁNLÓNK)
VÍRUSKARANTÉN KAMASZ SZEMMEL: „KÉT HÉTIG MINDEN NAP JÖTT A MIKULÁS”
ANGYALKA LIKŐR, GYÓGYNÖVÉNYES SZIRUP ÉS ALMASZÖRP – KARÁCSONYI ELIXÍREK HÁZILAG