Kontroll nélkül: egy kislány, aki nem kellett senkinek (rendhagyó filmajánlónk)

Szocio

Kontroll nélkül: egy kislány, aki nem kellett senkinek (rendhagyó filmajánlónk)

Egy csodaszép szőke kislány ül a széken, szájában nyalóka, a lába nem ér le a padlóig olyan kicsi még. Lóbálja a lábát. Snitt. Az iménti kislány magából kivetkőzve őrjöng, szilánkosra repeszti dühe és kétségbeesése a törhetetlennek hitt üveget is. Snitt.

Ő Benni. Állami gondozásban él. Senkinek sem kell. Senki se vállalja fel. Snitt. Snitt. Snitt.

Nora Fingscheidt alkotása tavaly a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Alfred Bauer-díjat nyert. A rendező a film készítését megelőzően hosszú időt töltött állami nevelőotthonokban, hogy valóban hiteles képet kaphasson az ilyen helyeken nevelkedő gyerekek életéről. A filmet hat év kutatómunka és több olyan időszak előzte meg, amikor a rendezőnek teljesen ki kellett szállnia a folyamatból, annyira megviselték a tapasztaltak. Nem csoda, ha úgy érezzük: ugyan a képek elégetik a lelkünket, de remekművet kaptunk.

Ritkán érzem úgy, hogy egy szívszorító gyereksorsot bemutató film nem akar szándékosan könnyeket facsarni belőlem, de ez a film ilyen: minden mondata, minden mozzanata attól hiteles, hogy nem az a célja, hogy elbájoljon minket, nem akarja, hogy azonosuljunk a kislány árvaságával és magányával. Nem sajnáltatja velünk a gyereket, mégis a lelkünk legmélyéig megrendülünk a látottaktól. Kontroll nélkül szembesülünk saját érzéseinkkel, amelyek ellentmondásosak, és amiket akár még szégyellhetünk is, amikor a film egy pontján könyörtelenül elveszik belőlünk a gyerek felé áradó empátia, és csak a düh marad.

A tehetetlenség. A kilátástalanság marad. Meg egy tétova ígéret, hogy azért talán van remény.

A film főszereplője, Helena Zengel zsenge kora ellenére, (még ma is éppen csak 12 éves), ismét zseniálisat alakított. Minden pillanatban hitelesen hozta azt az önpusztító vadságot és makacs szeretetéhséget, amely képes volt megrepeszteni a már sokat tapasztalt szakemberek közönyének falát is.

Ez a kilencéves német kislány, Benni, utálja a nevét ezért Bernadett helyett Benninek kell szólítani. Benni állami gondoskodásban nevelkedik, mert fiatal édesanyja nem tudja nevelni, bár a lány két kisebb testvérének gondját viseli. Időről időre, teljesen következetlenül és váratlanul felbukkan a kislány életében, de csak azért, hogy tetteivel, soha be nem tartott hazug ígéreteivel még jobban felkavarja az amúgy is elvadult kislányt.

Vannak gyerekek, akik beletörődnek a sorsukba, a túlélés érdekében megtanulnak illeszkedni, passzolni a rendszerhez, szabályokhoz és az idegenekhez is… de Benni nem ilyen, ő nem is akar passzolni semmihez és senkihez: ő csak vadul és őrült makacssággal az édesanyját akarja magának, hozzá akar tartozni minden ízében, az édesanyja szeretetére áhítozik, azért könyörög, azért tör-zúz mindent darabokra maga körül. Azért töri össze magát újra és újra, mint egy ablaknak csapódó kis légy, aki nem találja a kiutat a szobából.

Benni ilyen, de tényleg: idegesítő, az idegrendszerünkön zümmög, – a filmhez kapcsolódó visszajelzésekből is kiderül, hogy a nézők egy része a film felénél legszívesebben lecsapná a gyereket, mert valóban nehéz elfogadni, a saját értékrendünkkel megérteni a viselkedését.

Pedig Benni „csak” vergődik a sehova se tartozás légüres terében.

Mert jobban járna, ha anyja elengedné, de az anya mindenféle szempontból gyenge, még ahhoz is kevés sokáig, hogy felvállalja: nem akarja ezt a gyereket. Egy ideig a nézőt is hitegeti, átver minket csapongó kijelentéseivel és könnyeivel. De aztán színt kell vallania, a film egy pontján szembesülünk valódi gyávaságával.

Benni végül előbb eszmél rá, hogy igazából nem kell az anyjának, mielőtt az ezt megfogalmazná és kimondaná… a film egyik leggyönyörűbb jelenetében, ahol a szociális segítő, egy speciális természetközelítő terápiás program alapján próbál neki segíteni, a kislány egy erdőben percekig édesanyja után kiabál. Őt szólítja valami olyan keserves reménytelenséggel, hogy nincs ember, aki ezen a ponton ne sírná el magát. Mert a gyerek hívó szavára csak az erdő, a szikla visszhangja felel.

Akkor elhallgat a kislány és kimondja azt, amivel addig nem akart szembenézni.

Benni két világ között rekedt: nem kellett se itt, se ott. Az anyja nem szerette, a vele foglalkozó, felé óvatos szimpátiát vagy megértést mutató szakemberek pedig nem is szerethették. Kötötte őket a szakmai etika és kontroll, ami távolságtartást követel, be nem vonódást, közömbösséget ír elő. Bár egyik-másik gondozó időről időre megtört egy-egy percre, láthattuk, a kislánynak ebből csak még nagyobb káosz és még több fájdalma származott.

Számomra az egyik legmegrendítőbb és legtisztább pillanat az volt, amikor Micha, az iskolai kísérő, magából kikelve rázza a gyereket és üvölti: „Felelősséggel tartozom érted!”, holott azt kellett volna üvöltenie: „Felelősséggel tartozom érted, de nem szeretlek, nem tartozhatsz hozzám!” A legprofibb intézményes nevelés is elbukik a Bennihez hasonló, passzolni nem tudó gyerekeknél, mivel az időben megélhető szeretetkapcsolatok nem találnak rájuk. Nem kötődhetnek biztonságosan és hosszú, őket megtartó módon senkihez.

Az állami gondozásban élő gyerekekkel foglalkozó szakemberek számára létezésük feladat, kihívás kell, hogy legyen, szakmai program alanyaiként kell, hogy rájuk tekintsenek,

és még ha a rendszer viszonylag zökkenőmentesen is működik, attól még ezek a gyerekek elvesznek, felemészti őket a szeretet nélküli élet.

Én nem tudom, mi a jó megoldás, és a film sem kínált fel boldog kiutat. Nincs happy end. Benni ugrik egy nagyot – látszólag a semmibe, majd az ablaküvegen megjelenő repedés az utolsó képkocka.

Nekirepült a kicsi légy az ablaknak. És én tiszta szívből remélem, hogy valahogy mégis, azzal az elszánt, vad erővel, ami a sajátja, teljesen áttörte azt.

A film magyar felirattal elérhető a Cinego oldalán.

A nyitóképen Helena Zengel szerepel, a film főszereplője. Forrás: Beta Cinema / Mafab)

Ajánljuk még:

„ANYA, MÁR MEGINT SÍRSZ!” – EGY OLVASÓNK TÖRTÉNETE A VERBÁLIS BÁNTALMAZÁSRÓL
A MENTÁLIS BETEGSÉG NEM VONZÓ, NEM ROMANTIKUS ÉS NEM TRENDI. NE IS ÁBRÁZOLJÁK ANNAK!

A hosszú élet titka igazából nem is olyan nagy titok
Sokkal inkább követni lehet nehéz. Az öröklött tulajdonságainkon persze nem tudunk változtatni, az életmódunkon annál inkább. Valamiért mégis csak kevesen teszik meg a szükséges lépéseket. A japánoknak meg szinte természetes – utánajártam, ők hogyan csinálják!

 

Már követem az oldalt

X