„Ez a szeretetről, az életről, rólunk, rólad, a mostról, az egészségről, a mentális egészségről szól.”
Ezzel a szöveggel osztotta meg a Vogue portugál kiadása júliusi számának borítóját az Instagramon. Vagyis borítóit, mivel négy különböző verzióban jelent meg. És az elsőként megosztott, pszichiátriás-mosdatós verte ki a biztosítékot sokaknál. A leírás, bár jól hangzik, tulajdonképpen ha az utolsó szót kicseréljük, bármi másra is vonatkozhatna, tehát nem sokat árul el arról, hogy pontosan mi is az álláspontja a magazinnak a témában. Első blikkre szépek a képek, a szövegbe pedig ugyanúgy bele lehet képzelni sok mindent, mint a hasonló marketingsorok legtöbbjébe. A címlapsztori pedig nem véletlen, az egész lapszám a mentális egészség és betegség kérdéskörét járja körbe, megszólalnak benne pszichiáterek, pszichológusok és szociológusok. Ráadásul védekezésként később azzal érvelt a magazin, hogy a pszichiátriai betegségek történelmi hátterét is vizsgálják, emiatt választották a régies beállítást a címlapra. Akkor mi a probléma?
Először is maga a szóhasználat. A címlap szerint „odakint nyár van”, ez pedig a madness, azaz az „őrület” kiadás.
Ezzel csak az a gond, hogy manapság már nem szokás őrültekről beszélni. És nem véletlenül.
Az olyan kifejezések mint az őrültekháza, tébolyda vagy elmebetegség ugyanis mind-mind olyan felhanggal bírnak, olyan gondolattársításokkal járnak, amiket egyrészt nem érdemelnek meg a mentális betegséggel élők, másrészt pedig nem is igazak rájuk. És bár el lehetne intézni egy legyintéssel, hogy tulajdonképpen mindegy, mit hogyan hívunk, az a problémán úgysem változtat. De mégsem ilyen egyszerű a helyzet. A mentális problémákkal élők hétköznapjait ugyanis nemcsak a tünetek, diagnózisok és gyógyszerek nehezítik, hanem gyakran a szociális közegük is.
A társadalom, amiben élnek, ami stigmaként tekint szinte minden pszichés problémára.
A sztereotípiák és tévhitek, amik az élet szinte minden területére kihatnak. Mert mi az első, ami beugrik a pszichiátriai betegségekről? A skizofrének több személyisége, a sorozatgyilkos pszichopaták vagy a csupán csak figyelemre vágyó depressziósok... Olyan társítások amiket a filmekben, sorozatokban láttunk, könyvekben olvastunk. Miközben a valóságban a legtöbb mentális probléma esetén pont a kapcsolati rendszer, a tartalmas emberi viszonyok lehetnének a legjobb védőhálók. De az előítéletektől való félelem és a szégyenérzet miatt sokkal nehezebb még a barátokkal, családtagokkal is a tünetekről, problémákról beszélni. Ezért sem mindegy, hogy milyen szavakat használunk és társadalmi szinten, hogyan gondolkodunk a mentális betegségekről.
És nemcsak annak lehetnek hosszú távú következményei, hogyan gondolkodunk róluk, hanem annak is, hogyan ábrázoljuk mindezt. A portugál Vogue új száma történetesen átesett a ló túloldalára.
Ebben az esetben ugyanis nem veszélyesnek vagy gonosznak mutatják be a mentális betegséget, hanem éppen ellenkezőleg: vonzónak.
Sajnos azonban ez ugyanannyira hamis, ugyanannyira távol áll a realitástól. Ráadásul ráerősít a sérülékeny és magatehetetlen, idegösszeomlásban szenvedő nő képére, ami főleg annak fényében visszás, hogy a mentális betegségekben szenvedő nők kezelésének múltja eleve kényes terep, ugyanis a nők hátrányos megkülönböztetésére nem egy példa akadt (gondoljunk csak arra, jó ideig – alaptalanul – hitték, hogy csak a nők lehetnek hisztériások).
A címlap ellen a divatvilág és pszichológia-pszichiátria területéről is többen felszólaltak, mert nem szabadna ilyen képekkel reprezentálni a mentális egészségről szóló párbeszédet. Ennek ellenére a képen szereplő Simona Kirchnerova például kiállt a fotó mellett, mondván a beállításban anyjával és nagyanyjával szerepel, és szerinte karrierje eddigi csúcspontja, hogy családja három generációja jelenik meg a Vogue címlapján. Maga a magazin néhány napra a képek napvilágra hozását követően nyilvánosan bocsánatot kért, és elismerte, hogy a mentális egészség témakörét átgondoltabban szükséges megközelíteni. Bár biztató a bocsánatkérés és maga a tény is, hogy ennyien felszólaltak a képek ellen, a címlap körüli balhé mégis valami nagyon szomorú dologra világít rá.
Miközben rengeteg témában szinte kényszeresen píszík vagyunk, úgy tűnik, hogy a mentális betegségek kérdéskörében még mindig nem érezzük az alapvető elfogadás, tisztelet és nyitottság szükségességét.
Pedig pont ez az a terület, ahol ezek az értékek önmagukban is sokak életét tehetnék könnyebbé.
Ajánljuk még:
„MASZKOK MENTÉN KETTÉSZAKADT TÁRSADALOMBAN ÉLÜNK”
A HOSSZÚ ÉLET TITKA IGAZÁBÓL NEM IS OLYAN NAGY TITOK
ZAVAROS KÓLA – KORLENYOMAT A '90-ES ÉVEK KÓRHÁZI VÉCÉJÉBŐL
„Anya, már megint sírsz!” – Egy olvasónk története a verbális bántalmazásról
Sokan hajlamosak a verbális bántalmazásra legyinteni, főleg, ha (még) nem történt fizikai tettlegesség. Pedig a fizikai és az érzelmi fájdalom egy utat jár be, az érzelmi agresszió (is) évtizedekig nyomot hagy bennünk, melyek feldolgozása hosszú és nehéz feladat. Ellenben nem reménytelen. Olvassátok el a kétgyerekes, 33 éves Melinda történetét.
