A Mátra, mint hazánk legmagasabb csúcsát tulajdonló hegyvidéke, elsősorban panorámás bérceivel, látványos sziklaformációival, izzasztó túráival, s gyógyító levegőjével ejti rabul a vándorokat. Ha túl nézünk azonban a híres csúcsokon, s a hegység belsejébe ereszkedünk, úgy a környéken ritkább, ebből adódóan értékesebb és különlegesebb vízi élővilág képviselőit is felfedezhetjük. A Mátra kevés vizes élőhelyeinek egyike bújik meg Galyatető és Rudolftanya között, a titokzatos Fekete-tó, mely nem csak változatos élővilágával, de sajátos atmoszférájával is rabul ejti a természetbarát szíveket.
Amikor a Mátra vízháztartásáról esik szó, mindig Sinkó László narrátor szavai jutnak eszembe Rockenbauer Pál ikonikus kéktúrafilmjéből: a vízben szegény Mátrában különféle, praktikus módszerekkel igyekeznek megtartani a vizet.
Valóban, erre már az 1970-80-as években is komoly szükség volt, mely helyzet napjainkra, különösen az utóbbi években jelentősen romlott. Sok patak időszakossá vált vagy teljesen kiszáradt, tavak, lápok tűntek el, számos, régebben komoly vízhozamú forrás pedig teljesen kiszáradt vagy épphogy csordogál. Ezért kiemelten fontos, hogy a még ép állapotban lévő, aktív vizeinkre – különösen egy ilyen régióban – mi magunk, természetjáróként is fokozottan vigyázzunk.
Ahol a víz kiemelt kincs
A magyarországi vulkanikus hegységek, például a Mátra vízföldtani szempontból jelentősen eltérnek a klasszikus karsztvidékektől, például a Bükk vagy az Aggteleki-karszt területétől. Ez a hegység főként andezitből, vulkáni tufából és más vulkáni eredetű kőzetekből épül fel, amelyek másképpen viselkednek a vízzel kapcsolatban, mint a mészkő vagy a dolomit. A különbség leginkább abban mutatkozik meg, hogy a vulkanikus hegységek általában kevesebb vizet képesek hosszú távon tárolni, ezért vízrendszerük érzékenyebb az időjárási szélsőségekre és az emberi terhelésre.
Nem így a karsztos területek: A Duna bal partján fekvő triászi alaphegységet felépítő dolomit és dachsteini mészkő jó víztárolók, vizük karsztos és meleg a nagy mélység miatt. A karsztvidékeken a víz a mészkő repedésein és oldott üregein keresztül hatalmas föld alatti rendszereket alakít ki. Ezek a természetes víztárolók nagy mennyiségű csapadékot képesek elraktározni, majd lassan továbbítani a források felé. Emiatt a karsztterületeken sok esetben stabilabb a vízellátás és nagyobb hozamú források alakulnak ki. A vulkanikus hegységekben viszont a víz főként kisebb repedésekben és törésvonalak mentén mozog, így kevésbé tud nagy összefüggő vízkészletekben felhalmozódni. Bár a vulkáni tufák bizonyos helyeken képesek vizet megtartani, ez a rendszer sokkal egyenetlenebb és sérülékenyebb.
A Mátrában ezért általában kevesebb a természetes állóvíz és ritkábbak a nagyobb tavak. A meredek lejtőkön a csapadék gyorsan lefut, a patakok vízhozama pedig erősen függ az aktuális időjárástól. Száraz időszakokban sok kisebb forrás vízhozama jelentősen csökkenhet, sőt egyesek időszakosan el is apadhatnak. Ez különösen napjainkban válik fontossá, amikor az éghajlatváltozás következtében hosszabb aszályos időszakok, enyhébb telek és csökkenő hóborítás jellemzi a Kárpát-medencét. Korábban a téli hónapokban folyamatos, a Mátra magasabb csúcsain akár 70-90 centimétert is tartósan elérő hó lassan olvadt el, és fokozatosan táplálta a hegység vízrendszereit, ma azonban a gyors lefolyás miatt a víz kevésbé tud beépülni a felszín alatti készletekbe.
A Mátravidék hegyeinek ölelésében több természetes eredetű kisebb tavat, inkább mocsarat vagy lápot is felfedezhetünk túráink alkalmával. Ilyen például Kékestető alatt a Kőris-mocsár vagy a Pisztrángos-tó, Sástó szomszédságában a Nyár-tó, a Csór-hegy alatt a Bagoly-kő-tó, az északi oldalon a Nagy-Dobodén-tó, Parádfürdő mögött a Baláta-tó (Bükk-völgyi-tó néven is ismert), az Áldozó-tó vagy éppen a Fekete-tó Galyatető és Rudolftanya között.
Tó a Galya ölében
A hazai vulkanikus hegységekben, kifejezetten 700 méteres tengerszint feletti magasságon nem tipikus, hogy jelentős vízi élőhellyel találkozzunk, a Mátrában, a hegység második legmagasabb tömbjének keleti oldalában mégis felfedezhetünk egy ilyen közeget. A Galya-csúcs meredek keleti oldalában, a Köves-orom, az Ivádi-orom és Rudolftanya által bezárt szögben rejlik a Fekete-tó, mely egy lefolyástalan medencében kialakult, az általános talajtakarótól és erdőtípusuktól eltérő, sajátos életteret megelevenítő égerláp. Megközelítése sem a legegyszerűbb, hiszen jelzett túraút nem vezet a tóhoz – Galyatetőről a zöld háromszög jelzésen ereszkedve, majd annak éles bal kanyarulatánál az erdészeti szintútra térve, a Rudolftanyai út felé haladva érhetjük el, közvetlenül a Köves-orom szomszédságában.
Hegyvidékeinken, így a Mátrában is unikumnak számítanak az efféle élőhelyek, hiszen a környéken mindössze két hasonló területet találunk: az Ilona-völgyi Fekete-tavat, mely az utóbbi évek aszályos periódusai miatt inkább mondható láprétnek, mintsem lápnak vagy mocsárnak, valamint a kékes alatti Pisztrángos-tó melletti égerlápot.
Az égerlápok élővilága
Az égerlápok elsősorban síkvidékek, alkalmanként hegy- és dombvidékek lefolyástalan mocsaras mélyedéseiben kialakuló, víz által befolyásolt erdőtípusok. Vízállásuk mindig az adott évszaktól vagy a csapadékmennyiségtől függ: területükön a vízszint tenyészidőszakban mindig magasabban van; egyes égerlápokban állandó vízborítás található, másokban azonban csak időszakosan csillan meg a víztükör, főleg tavasszal és ősszel, vagy a csapadékban gazdag időszakokban. Értékes faállományuk főleg a mézgás éger és magyar kőris, de fűzfélék, nyír-és nyártársulások, ritkábban gyertyánok. További alkotóelemei az értékes lágyszárúak, például páfrányok, sások és zsurlók, zöldmoszat, békalencse, mohafélék, de a lápban, illetve annak közvetlen környezetében kétéltűek és más állatok is megtalálják a számukra kedvező feltételeket, mint az alpesi gőte vagy a foltos szalamandra.
Az ilyen gazdag, értékes és ritkább élőhelyeket azonban nem csak az aszály vagy a felelőtlen emberi viselkedés, de a vadállomány - őzek, muflonok, szarvasok és vaddisznók is veszélyeztetik, melyek gyakran dagonyává alakítják ezeket a vizes területeket. Az ő tevékenységük következtében a kétéltűek számára már nem számítanak releváns élőhelynek, az értékes és ritka lápi növényfajokat pedig a betóduló gyomfajok fokozatosan kiszoríthatják – ilyen és ehhez hasonló élőhelyeken ezért a nemzeti parkok gyakran szakmai beavatkozással vagy civil összefogással segítik a területek megőrzését, visszaállítását.
Mitől fekete a Fekete-tó?
A természetes álló- és lassú folyóvizek színét nem kizárólag az algák, az ásványi anyagok vagy a meder típusa határozza meg, hanem jelentős szerepet játszanak benne a környező növényzetből kioldódó szerves vegyületek is. Erdős, lápos vagy mocsaras környezetben különösen gyakori jelenség, hogy a lehullott levelekből, ágakból, kéregdarabokból és egyéb növényi maradványokból oldódó anyagok barnás, sárgás-bronzos, vörösesbarna vagy akár szinte feketének ható árnyalatot adnak a víznek. Az ilyen típusú vizeket a limnológia és a vízföldrajz gyakran „feketevíznek” jegyzi.
A jelenség hátterében elsősorban a növényi eredetű anyagok lebomlási folyamatai állnak. A lehullott avar bomlása során nagy mennyiségben keletkeznek különböző szerves vegyületek, ezért a víz mély borostyán-, tea- vagy sötétbarna színűvé válhat. Minél nagyobb a szervesanyag-terhelés és minél lassabb a víz cserélődése, annál intenzívebb lehet ez a színeződés.
A szín kialakulásában jelentős szerepet játszanak a tanninok, vagyis csersavak is. Ezek a vegyületek különösen nagy mennyiségben fordulnak elő bizonyos fafajokban, például tölgyben, bükkben és égerben. Az égerfák – különösen a vízpartokon és lápos területeken gyakori mézgás éger levelei, termései és kérge kifejezetten gazdagok tanninokban. Amikor ezek az anyagok vízbe kerülnek, fokozatosan kioldódnak, és a víz barnásfekete árnyalatot vehet fel. Az égeresekhez kapcsolódó mocsarak és tavak ezért gyakran sötét tónusúak, különösen ősszel és a bomlási időszakokban.
A tóban található víz magassága az időjárás függvényében, egyes mérések szerint mindössze 40-60 cm, nyári vagy aszályos időszakokban még kevesebb. A tó fenekét vélhetően akár 50-80 cm-es (de helyenként akár még több) iszapréteg borítja, így az állóvíz területére mind természetvédelmi okokból kifolyólag, mind pedig a süllyedésből adódó balesetveszély miatt tilos belépni, sőt még a közvetlen partjától is célszerű legalább egy méteres távolságban tartózkodni, főleg a csapadékosabb időszakok után. Sötét, mélybarna, szinte feketés színvilágához nem csak a növényi anyagok oldódása, de az előbb említett nagy mennyiségű iszapréteg is jelentősen hozzájárul.
Martalócok legendái
Galyatető és környéke nem csupán a Mátra egyik legkülönlegesebb természeti vidéke, hanem történelmi és néprajzi emlékekben is rendkívül gazdag terület. A hegyvidék erdei, mély és eldugott völgyei, áthatolhatatlan erdőségei évszázadokon át menedéket nyújtottak bujdosóknak, pásztoroknak és betyároknak, akiknek alakja máig él a helyi mondavilágban. Galyatetőről a zöld háromszög jelzésen a Fekete-tó irányába indulva a vadregényes Martalóc-völgyön keresztül ereszkedhetünk lefelé, amelynek neve is a múlt viharos időszakait idézi. A helyi hagyomány szerint az 1848–49-es szabadságharc leverése után a Mátra bujdosók százainak adhatott otthont, akik közül sokan később betyárnak vagy útonállónak álltak. A „martalóc” szó eredetileg fosztogató, fegyveres haramiát jelent, így a völgy neve is ezt a zaklatott korszakot őrizheti.
A Mátra legendavilágának legismertebb alakja kétségkívül Vidróczki Márton, a 19. század híres betyárja, akit a népi emlékezet máig romantikus hősként tart számon. Vidróczki alakja összefonódott a mátrai erdőségekkel, barlangokkal és eldugott ösvényekkel. A néphagyomány nem egyszerű bűnözőként, hanem a szegények pártfogójaként és a szabadság jelképeként őrizte meg emlékét. Számos népdal, ballada és monda született róla, alakját pedig Kodály Zoltán művei is megörökítették.
Csenddel ölelt természeti menedék
Ez a hely nem egy százszínű kert, különleges ágyásokkal, nem is egy évszázados őserdő égbetörő famatuzsálemekkel, sőt, még csak nem is egy kifejezett ritkaság. Ez a hely egy afféle tanító: meghív bennünket a természet mélyebb rétegeivel való kapcsolódásra, azok áthatóbb megismerésére. Ha képesek vagyunk kiszakadni a mindennapok malmából, lassítani és figyelni a minket körbevevő közegre, itt számos apró részlet segít összefonódni a természettel, szinte, mint egy erdőmerülés – a víztükör csillanása, a szellő úsztatta levelek lassú mozgása, a harsány, friss levelek újjáéledő susogása, az erdő titokzatos, mélyről érkező csendje, a háborítatlan közeg békés időtlensége, az avar neszezése, mely azzal arányosan válik egyre hangosabbá, amint elménk zakatoló gondolatai egyre ritkulnak és halkulnak, a levegő frissességének páratlan nyugalom-illata.
Nem, ez a hely valóban nem méreteivel, ritkaságával vagy színpompájának mámorával ejt rabul, hanem azzal, hogy egyszerűen csak az, ami: egy kicsinyke láp az erdő mélyén, helyek bérceivel körbe ölelt vadregényes táj kebelén. Mégis kicsinysége adja hatalmasságát, kulcsot a természet nem csak fizikai, de lelki síkjának felfedezéséhez, mely mindenkor menedék.
Fotók: Demecs Norbert
Ahol történelem és romantika kéz a kézben jár
3+1 kihagyhatatlan program Székesfehérváron
