Zavaros kóla – Korlenyomat a '90-es évek kórházi vécéjéből

Szocio

Zavaros kóla – Korlenyomat a '90-es évek kórházi vécéjéből

Gyerekként a részeg emberektől és F.-től féltem a legjobban. Nem értettem, miért viselkednek olyan furcsán azok a férfiak, akik a kocsmából térnek haza. Édesapámmal, aki a falu lelkésze volt, a tornácról láttuk, ahogyan esténként a „jó templomos embereknek” tartott atyánkfiai kegyelemre szorult állapotban botorkálnak haza. 

Talán azért ittak annyit, mert mindenki életét áthatotta a reménytelenség, aztán ki könnyebben, ki nehezebben élte meg a ránehezedő terheket. A földeket elvette a TSZ, ahová éhbérért járhattak dolgozni, vagy a feketevonattal heti ingázással Budapesten is szerencsét próbálhattak. Bármelyiket is választotta a család, egyetlen pénzkiegészítésre számíthatott még, a „hozatott pulyára”. Ők voltak azok az állami nevelőintézetből kihelyezett gyerekek, akik felnőttként szinte sohasem maradtak a nevelőszüleikkel, mert szoros érzelmi kötődés többnyire nem alakult ki közöttük. A környéken az állandó létbizonytalanság rányomta bélyegét a családok életére, a szegénység idő előtt felőrölte (zömében, de nem csak) a férfiak egészségét.

F. is ilyen volt, ő mégis egészen másként viselkedett, mint a többi nehézsorsú férfi.

Hatalmas termetét, izomtól dagadó alakját gyermeki képzeletem Kinizsi Pálhoz hasonlította.

A mi kiváló „vitézünk” is szerette a paripákat, csak egészen másképpen, mint a regényhős: ha ágaskodó lovak vad nyerítését hallottuk tudtuk, hogy F. újra harapdálja a kocsma előtt várakozó igavonók fülét. A hangokat hallva minden alkalommal ordítva szaladt ki a kocsis az italboltból, ma is hallom szinte, ahogy üvölti, „miért bántod szegény jószágokat”. F. pedig csak mosolygott. Tudta, hogy senki nem mer vele ujjat húzni.

Másik kedvelt szórakozása a gyerekek ijesztgetése volt. Mivel csak a főutca volt aszfaltos, mi, gyerekek a járdákon szerettünk száguldani Csepel kerékpárjainkkal. A sebesség mámora elvette félelmünket, pedig tudtuk, bármikor elénk ugorhat F. Ezt egészen konkrétan kell érteni: rendszerint elbújt a házak kerítése mögé, majd féktávolságon belül fakardját kirántva megállította a biciklit, közben artikulátlanul ordított a megrémült pulyákra.

Azért felnőttünk mind. 

1991-ben történt, hogy F. és édesapám egyszerre kerültek be a közeli kisváros kórházának sebészeti osztályára, ahol bár tudtak egymásról, de nem sokat beszélgettek. A továbbiakat én is csak mesélésből ismerem, de apám elmondása szerint valahogy így történt a nagy eset: egy vasárnap este látogatás után F. megragadta őt és szó szerint berángatta a vécébe. „Tiszteletes Úr, Tiszteletes Úr, igyon! Az asszony hozott zavaros kólát” – így győzködte apámat a helyi Kinizsi. Ő pedig, aki nem sokszor ivott, elfogadta a kínálást, meghúzta F.-fel az üveget.

Mikor elmesélte, egészen megrökönyödtem. Elképzelni, ahogy apám és F. egy lepukkant kórházi vécében kólába öntött vacak, direkttermő bort isznak, egészen abszurd képet festett. Mikor megkérdeztem, miért tette, a világ legtermészetesebb módján válaszolt: „Hogyne ittam volna? Ott és akkor ő a legdrágább kincsét osztotta meg velem”.

 

Ajánljuk még: 

HALÁLON TÚL IS HŰ: EGY KUTYA SZÍVSZORÍTÓ TÖRTÉNETE
MAGYARORSZÁG 7 CSODÁJA: RENDHAGYÓ PROGRAMAJÁNLÓNK
TE TUDOD, MI A KÖZÖS A MAGYAR PÁSZTORBAN ÉS A BUDDHISTA SZERZETESBEN?

 

 
X
Már követem az oldalt