A falunkban Bálint bácsit mindenki magánakvalónak bélyegezte. Gyermek voltam, nem ismertem különösebben az öreget, de annyit tudtam, hogy a lován és a kutyáján kívül nincs más társa. A ló munkatársa, a kutya barátja volt. A falu mindennapjaihoz tartozott e hármas szövetség: vagy szántani indultak, vagy „fuvarba”. Elől a ló, a bakon jobb oldalt a gazda, bal oldalt a kis fekete kutya ült minden nap.
Talán el is felejtettem volna őket, ha nem ismerem meg a fuvaros életének-halálának történetét, amit édesapám, a pici falu lelkipásztora mesélt el évtizedekkel később.
Ahhoz, hogy a történet érthető legyen, ismerni kell a település szokásrendjét: akkoriban, ha valaki meghalt, a falubeli családokból vagy az „embernek”, vagy az „asszonynak” (értsd jól, családfőnek vagy a feleségnek) illett ott lenni a végtisztesség adásánál. Bálint bácsinak nemigen volt senkije, és barátkozni se nagyon barátkozott, így a poszt üresen maradt. A temetésre azért sokan elmentek, és a ceremónia is más volt, mint manapság: a háznál kezdődött a szertartás, búcsúztatás, majd innen a lovas gyászkocsi vitte utolsó útjára az elhunytat. Így folyt ez a temetés is.
Amikor a temetőbe indultak, rendszerint elöl a ló volt, ő húzta a gyászkocsit a koporsóval, utána a pap, aztán a rokonok és a gyásznép. Ezen a temetésen azonban megváltozott a sorrend: a lelkész elé beállt a kis fekete kutya. Sokan zúgolódtak, hogy „a pap miért nem zavarja el a kutyát”, de édesapám zokszó nélkül állt be a koporsó mögötti menetbe másodiknak, közvetlen a kutya mögé.
A temetőbe érkezve a sír körüli felsorakozásnak is megvolt a rendje: a koporsó közvetlen közelében a lelkész, a kántor és a gyászhuszárok (vagyis az önkéntesek, akik leengedték a koporsót a sírgödörbe) álltak. Így volt ez itt is, de egy dolog újra csak különbözött: a sír fejénél állt édesapám, vele szemben pedig, a sír lábánál ült a kutya, az egész szertartás alatt. A nép valamivel távolabb, a különös körön túl álldogált. Énekeltek, imádkoztak, elhantolták Bálint bácsit. A temetés végeztével mindenki hazament, valamivel később a kutya is elbotorkált.
Eztán a lóval nem tudom mi lett, de az árván maradt kutyákat nálunk mindig is a falu etette tovább. Így volt ez Bálint bácsi kedvencével is, akit bár más táplált, gazdájához annak halálán túl is hű maradt.
A kocsmában ülők lettek először figyelmesek arra, hogy a nevét sem tudom-eb mindennap kijár a temetőbe gazdája sírjához. Kezdetben viccelődtek vele, hogy „tán (talán) még virágot is visz a sírra”, aztán mint mindenhez, ehhez is hozzászoktak. Az egész falu tudta, hogy a kutya reggel felkel, kijár a gazdája sírjához, ott tölti a napot, és csak estére tér meg.
Egyik reggel aztán a szomszédok nem találták az állatot, hiába szólongatták, nem jött elő többet. Tovább nem keresték, biztosan azt hitték, valahol a nagy almáskertben pusztult el némán. Már nagyon öreg volt.
Később derült csak ki, hogy a kutya holtában is hű maradt: mikor érezte, hogy a vége közeleg, a gazdájával akart lenni. Kihűlt testét Bálint bácsi sírján találták meg.
Ajánljuk még:
HÁZŐRZŐ, VAGY SORSTÁRS? – TÜCSÖK KUTYA HIHETETLEN TÖRTÉNETE
NAGYSZÜLŐKRŐL, UNOKÁKRÓL ÉS A SZAKADÉKRÓL, AMI KÖZÖTTÜK VAN
ŐSZINTÉN, MIT MŰVELÜNK A GYEREKEKKEL?
